November végén már puszta, kietlen a határ.
Mindenütt, amerre csak a szem ellát,
siváran kopasz a nyáron még növényektől dús, buja táj.
Az eresz deres szakállát is hideg téli szél rázza immár.
Minap még esőcseppek gyűltek alatta, és hulltak le a mélybe róla,
most, meg már az esőcseppek kövér jégcsapokká fagyva lógnak.
A bokrok s az út menti fák ágait vastag zúzmara takarja,
Köztük tétován, dideregve jár-kél a kóbor szél.
Füttyös kedvüket szegett elnémult madarak
fázva gubbasztanak a dermedt ágakon szerteszét.
Éjjel, fehérbe öltözött a tegnap még zöld domboldal.
Az alvó fák közt lopakodva, halk léptekkel
észrevétlenül besurrant a halk szavú fagyos tél.
Author: Izsó Antal
Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek… Izsó Antal.