Szalóki Evelin Dorka
A szél által írt történet.
Vannak olyan helyzetek mikor az ember észre se veszi a körülötte lévő dolgokat. Noha nem azért, mert azok jelentéktelenek lennének. Csak egyszerűen még nem jött el az idejük.
Talán úgy írnám ezt le, mint mikor két madár ugyanazon az égen repül, csak éppen mindig ellentétes irányban. Egyikük korábban érkezik, míg a másik már rég messze száll. Néha-néha azért a messzeségből egy-egy pillantást vetnek egymásra, de valahogy sosem találkoznak úgy igazán.
Viszont az a bizonyos homok pereg. Még akkor is, ha nem pont előttünk. Ebből adódóan pedig új élethelyzetek jönnek. Hol régen még folyó volt, mára már házak állnak. Az élet egyik legfontosabb törvénye pedig nem más, mint az alkalmazkodás.
A napok ugyanúgy telnek, csak épp az az egy másodpercnyi pillantás már nem része az életüknek.
Az idő azonban türelmes. Csak figyel, ahogy a világ lassan a helyére rendezi a dolgokat. S azokat is, akiknek egyszer ugyanott, ugyanabban a pillanatban kell lenniük.
A madarak ez idő alatt új tájakat járnak be. Viharokat élnek meg, tanulnak, fejlődnek.
Évek múltán a szél ismét egy égre terelte őket. Segítve azt, hogy végre felfigyeljenek egymás tekintetére. Hosszasan időztek ugyanazon a fán, mintha mindkettő maradni szeretett volna. Ám a szél nem dönthet egyedül ebben, így az idő ismét közbelépett, és ellentétes irányba terelte őket.
Nem azért, mert ne lett volna bennük kíváncsiság a másik iránt. Vagy mert ne lett volna jó egymás mellett a gyönyörű fűzfaágon. Egyszerűen csak az útjuknak még nem ott kellett összefonódnia.
Hisz az idő külön-külön is figyelte őket.
Ahogy a nyárból ősz, majd tél és újra tavasz lett, úgy megannyi jó és rossz is érte őket. Az idő pedig gondolkodni kezdett. Hisz már egyikük sem volt ugyanaz, mint az első találkozáskor. A hosszú utak, a viharok utáni csendes, hideg hajnalok mindkettőjüket megváltoztatták.
Aztán egy napon a szél már nem csupán ugyanarra az égre vezette őket, hanem ugyanabba a légáramba is. Most már nem egymással szemben repültek, hanem egymás mellett. Eleinte óvatosan. Mintha attól tartanának, hogy egy hirtelen széllökés ismét elszakítja őket egymástól.
Már nem a kíváncsiság vezette őket, hanem a megbecsülés. Mindketten tudták, milyen érzés elveszíteni egy pillanatot. Éppen ezért most minden közösen megtett szárnycsapásnak jelentősége volt.
Nem telt el sok idő, míg egyikük csendben a másik mellé telepedett ugyanarra a fűzfaágra. A levelek susogása lassan elhalkult körülöttük, mintha maga az erdő is hallgatni akarná mindazt, amit az elmúlt évek nem engedtek kimondani. Sok történet maradt félbe. Sok kérdésre csak most érkezett válasz. Beszéltek a viharokról, amelyek megtörték őket, és a hajnalokról, amelyek új reményt adtak.
Ahogy egymás mellett teltek a napok, a szél már nem próbára tette őket. Inkább csendesen tartotta szárnyaikat ugyanabban az áramlatban. Már nem kellett attól félniük, hogy egyetlen széllökés ismét külön utakra sodorja őket.
Lassan megismerték egymás repülésének ritmusát. Tudták, mikor kell közelebb húzódni a másikhoz, és mikor elég csak csendben mellette maradni. Nem kellett már minden érzést madárdallal kimondani. Elég volt egy közös repülés. Egy pillantás. Egy együtt átrepült naplemente.
A fűzfa ága idővel már nem csupán egy hely lett, ahol megpihenhettek. Otthon lett. Egy hely, ahová mindketten visszavágytak.
Ha egyikük távolabb repült, a másik tekintete önkéntelenül is követte. Nem maga a távolság volt nehéz. Hanem az, hogy hiányzott mellőle az a madár, aki időközben észrevétlenül a mindennapjai részévé vált.
Az idő immár csak csendben figyelte őket. Már nem két madarat látott, akik egymás mellett repülnek. Hanem kettőt, akik ugyanazt az irányt választották.
És talán ekkor jött rá a szél is, hogy már nincs dolga velük. Mert amit éveken át terelni próbált, azt most már maguktól is megtalálták. Ugyanazt az eget. Ugyanazt az irányt. Egymást.
2026.07.27.
Author: Szalóki Evelin Dorka
Szalóki Evelin Dorka vagyok, az Irodalmi Rádió szerzője. 2003 szeptemberében születtem Debrecenben, jelenleg a Sárospataki Református Hittudományi Egyetem hallgatójaként tanulok. Az írás számomra nem csupán önkifejezés, hanem egyfajta küldetés – a művészet nyelvén szólni a valóságról, tabuk nélkül. Első novellámat 2024 januárjában írtam meg, amikor egy hirtelen ötlet hatására úgy döntöttem, papírra vetem mindazt, ami bennem munkált. A pozitív visszajelzések új lendületet adtak, és 2024. június 15-én meg is jelent „Várva várt nap” című novellám, amelyet még abban az évben egy újabb követett. Minden írásom igaz történetekből születik – valós emberekről, valós érzésekről. Olyan helyzetekről, amelyeket sokan átélnek, de kevesen mondanak ki. Azért írok, hogy megmutassam: a fájdalmak, a kérdések és a kimondatlan emlékek nem csak a tieid. Más is hordozza őket. Nem vagy egyedül. Hiszem, hogy az irodalom képes gyógyítani, tükröt tartani, és talán néha választ is adni. Ha elolvasod a történeteimet, lehet, hogy nemcsak engem ismersz meg – hanem önmagadból is többet megértesz. Ha keresed az igaz szavakat egy nem tökéletes világban, akkor nálam jó helyen jársz.
