Életében először végre eljutott a Balatonra! Addig csak a barátaitól, ismerőseitől hallott ódákat zengeni róla, s már régóta tervezte, hogy maga is megnézi azt a paradicsomi helyet; ám hol idő nem jutott rá más, fontosabb dolgok miatt, hol egy-egy külföldi nyaralás töltötte ki szűkre szabott szabadságának napjait. Most végre kibérelt egy kis partközeli nyaralót, és elutazott álmai színhelyére. Az élmény minden elképzelését felülmúlta: élvezte az úszást a tó lágy kék habjaiban, a nap simogató, meleg sugarait, élvezte az üde zöld fű, a gondozott kertekkel körülvett parti villák, a szemközti kéklő hegyek látványát, csodálattal töltötte el, ahogy az ég felvette a tó folyton változó színét, összebarátkozott a víz felett szálló sirályokkal, a mólón totyogó vadkacsákkal, a méltóságteljesen úszó hattyúkkal; élvezte a gondtalanságot, a derűs napokat, a szinte korlátlan szabadságot.
Villámgyorsan eltelt a két hét, haza kellett utaznia; várta a munka, a már bizonyára felgyűlt számlák, várták a megszokott hétköznapok – csak az vigasztalta, hogy ide még vissza fog térni! Elutazásának napján rettenetes hőség volt, szakadt róla a víz a kocsiban, izzadt tenyerét rendre nadrágjába törölte. Alig várta, hogy megérkezzen a fővárosba. Ám ott sem volt jobb a helyzet: a betonrengetegből csak úgy áradt a forróság. Ahogy leparkolt a ház előtt, és utazótáskájával a kezében megindult a bejárat felé, a mellette álló kocsi alól valami furcsa szürkeséget látott kilógni. A szürkeség mozgott. Mobiljával bevilágított az autó alá, benyúlt, és egy, a forróságtól alélt macskát húzott ki. Soha nem szerette a macskákat, mégis úgy érezte, nem hagyhatja ott ebben az állapotban. Megitatja – gondolta –, aztán majd keres neki valami menhelyet, ha egyáltalán túléli a hőgutát, ami miatt minden ellenállás nélkül hagyta, hogy egy ismeretlen megfogja és felvigye a lakásába. A macska ahhoz is gyenge volt, hogy igyon, hiába tett le mellé vizet egy kis tálban. Eszébe jutott, hogy van szemcseppentője, amennyire tudta, kiöblítette, és cseppenként itatni kezdte az állatot. Az első cseppek félregurultak, de aztán a macska ritmikusan tátogni kezdett, és a víz lassanként kezdte megtenni jótékony hatását. Sokáig tartott az itatás, a férfi egyre ingerültebbé vált; ki kellene csomagolnia, megnéznie a postáját, valami ennivalót venni… Ehelyett itt kínlódik egy koszos kóbor állattal. Undorodva fedezte fel, hogy a macska nem csak piszkos, összetapadt szőrében bolhák ugrálnak. Már csak ez hiányzott! Érezte, hogy fogytán a türelme. Már nem is a macskára volt mérges, hanem saját magára: hogy tudott ilyen balek lenni! Fogta a telefonját, és sorban felhívta az összes állatmenhelyet, amit csak talált, de döbbenetére mindenhonnan azt a választ kapta, hogy bőven túl vannak kapacitásuk határán, nem, a közeljövőben biztosan nem tudnak befogadni egyetlen állatot sem. Volt, ahol várólistát emlegettek.
Utálkozva nézett a még mindig magatehetetlenül fekvő állatra, majd fogott egy szatyrot, és lement a sarki boltba valami ennivalóért. Miközben válogatott, felfedezte, hogy állateledelek is vannak. Vett egy doboz macskaeledelt a kóbor bolhásnak.
Amikor hazaért, csodálkozva látta, hogy a macska négy lábon állva, macskamódra lefetyeli a vizet. Felbontotta hát a whiskast, és egy újabb tányért feláldozva Bolhás elé tette, ő pedig felhívta egy állatorvos ismerősét. Szerencsére a közeli napokra kapott időpontot.
Evés közben elborzadva fedezte fel, hogy Bolhásnak egyéb szükségletei is vannak, mint az evés-ivás. A szobában határozottan büdös volt. Most már tényleg elfogyott a türelme, de belátta, hogy a macska elhelyezése hosszabb időt fog igénybe venni, mintsem gondolta volna, így hát újból elhagyta a lakást, hogy alomtálcával, alommal és egy macskahordozóval térjen vissza. Kiszellőztetett, összetakarított a macska után, majd mivel az állatorvos azt tanácsolta, hogy készítsen néhány képet a gazdásításhoz, elhatározta, hogy a fotózás előtt, amennyire tudja, rendbe szedi az állatot. Először megfürösztötte egy lavór vízben, majd egy törölközőt terített az ölébe, fogta az állatot, és elkezdte kifésülni vizes bundáját. A macska tűrte. Nehezen boldogult az összegubancolódott szálakkal, sokáig tartott, amíg elkészült, de a végén olyan szép macska került ki a kezei közül, hogy maga is elcsodálkozott: hófehér bundáját itt-ott fekete foltok tarkították, rózsaszínű kis orra felett ferdén metszett zöld szeme titokzatos tekintettel nézett a világra. A tisztálkodás után rámosolygott a férfira – hősünk esküdni mert volna rá, hogy rámosolygott -, majd a férfi elkészítette a fotókat az immár szalonképes, sőt különlegesen szép macskáról. A képeket feltöltötte néhány Facebook-csoportba, és reménykedni kezdett: talán akad egy macskabolond, aki szívesen magához venne egy ilyen szép állatot. Kissé megnyugodva a számlalevelek után nyúlt.
A megbeszélt időben az állatorvos megvizsgálta a macskát, közölte, hogy egészséges nőstény, hat-nyolc hónapra becsülte a korát. Beadta a szükséges oltásokat, kitöltötte az egészségügyi kiskönyvet, és meg sem rezdült, amikor megtudta, hogy az állat neve Bolhás, a gazdáé pedig Lúzer.
Este, vacsora után a férfi bekapcsolta a tévét, kezdődött a focimeccs. A macska felugrott mellé a kanapéra, egyik mancsát a férfi karjára rakta. A férfi elbizonytalanodott, nem tudta, lökje-e le azt a tolakodó lábat a karjáról, vagy hagyja. De – bár ezt nehezen vallotta be magának – volt valami jó érzés az állat bizalmas közelségében.
A meccs után még leült a laptopjához megnézni az emailjeit. A macska az ölébe ugrott, dorombolt, és úgy nézett rá, mintha azt mondaná: Tarts meg, nem fogod megbánni! A férfi első reakciója az volt, hogy ledobja az öléből, de valami visszatartotta. Talán a macska nézése.
Későre járt, lefeküdt, másnap korán kellett kelnie. A macska természetes mozdulattal mellé ugrott az ágyra, és elégedetten összegömbölyödött.
Ettől kezdve együtt aludtak el, ám a macska az éjszaka nagy részét a lakás egyéb helyiségeiben töltötte – vajon vadászösztöne éledt fel? Reggelente viszont megjelent, felugrott az ágyra, s egyik behúzott karmú, puha mancsát finoman a férfi szemhéjára tette. Ha az kinyitotta a szemét, az állat gyorsan visszahúzta mancsát, s álszent módon alvást színlelt. A férfi magában nevetett, és már hiányzott volna neki, ha nem így kezdődik a nap. Este együtt nézték a tévét, s a férfi csodálkozva fedezte fel, mennyire hasonló az ízlésük: a cica éppúgy szerette a focimeccseket, mint ő, pont azok a filmek kötötték le, amik őt, sőt egyformán kedvelték a zenét is, első helyen a keringőket.
Egyik nap – persze csak mert épp arra járt – bement a már ismert üzletbe, ahol különféle macskajátékokat is árultak. Enyhén röstelkedve vett a macskának kaparófát, néhány szőregeret – villogókat is -, és még pár játékot. Önmaga előtt azzal próbálta igazolni tettét, hogy ha a macska elfoglalja magát, őt majd békén hagyja. De azért nagyon élvezte, amikor odaadott neki egy-egy új játékot: az állat először csak kerülgette, majd közelebb merészkedett hozzá, megszagolta, végül játszani kezdett vele. Egy szép piros nyakörvet is vett, de az szemmel láthatóan zavarta az állatot, így hát levette róla és betette a szekrénybe.
Elnézte a cicát, amint kecses mozdulatokkal tisztálkodik, rózsaszín kis nyelve fel-alá jár csillogó bundáján; ahogy rugalmas testével felugrik a polcra, kihúzza magát, felemeli szép kis fejét, és hercegnői tartással figyeli, mi történik körülötte. Hol volt már a Bolhás név! Magában régóta Hercegnőnek nevezte. Egy ideje hangosan is így szólította, s mily érdekes! Míg annak idején a macska a Bolhás névre nem reagált, a Hercegnőt azonnal megértette.
A hirdetés nyomán többen is érdeklődtek a cica után. A férfi mindenkinek azt válaszolta, hogy sajnálja, a macskának már akadt gazdája. Telefonálás közben mindig hátat fordított az állatnak, de így is pontosan érezte, hogy az gúnyosan mosolyog. Azzal szokta mentegetni magát, hogy a macska még nem áll készen újabb környezetváltozásra… Az utolsó telefonbeszélgetésnél azonban az a belső, halk kis hang, ami addig csak kért, hirtelen felerősödött benne, követelőzővé vált, és a férfi nem tudott tovább ellenállni neki: törölte a posztot, majd felkapta Hercegnőt, magához szorította, gyengéden megsimogatta fényes fehér bundáját, és elmondta neki, hogy nem, nem adja senkinek, ő akar róla gondoskodni, hiszen ő találta, ő a gazdája, ők, míg világ a világ, mindörökké együtt maradnak. Hercegnő diadalittas kifejezése mintha azt jelentette volna: ugye, megmondtam…
Eljött a nyár. A férfi szívesen töltött volna néhány hetet a Balaton partján. De tudta, hogy Hercegnő irtózik a víztől, fehér színe miatt érzékeny a napra, fél az utazástól, a tömegtől és a zajtól. Egy számára idegen lakásban, rettegve töltené napjait az ágy alá bújva. Bízza rá valakire, amíg ő nyaral? A cica rajta kívül egy éve nem látott embert, halálra rémülne, ha valaki más váltaná fel őt. Ő is aggódna, ellátják-e rendesen Hercegnőt, nem szenved-e hiányt valamiben. Minél többet gondolkodott, annál inkább kikristályosodott benne, hogy nem utaznak. Itt is vannak strandok, majd elmegy egyszer-egyszer úszni. A medencében legalább nincsenek kagylók, tavaly nyáron belelépett egybe, és véres lábbal jött ki a vízből. Meg az az iszap a tó alján, amit időről időre felkavar a szél! A medence vize tiszta, higiénikus. A Balatonban egyébként is – most olvasta – pusztulnak a halak. Aztán az árak. Hogy mennyi pénzt el tudnak kérni egy lángosért vagy egy üveg sörért! És a szúnyogok! Irtották ugyan, de azért voltak. Még megcsípné egy szúnyog Hercegnőt! Vagy egy méh, mert azt is látott! Ki tudja, nem allergiás-e a cicus valamire? Itthon csináltatott az ablakokra macskahálót meg szúnyoghálót, itt nem érheti baj. És ha netán megbetegedne? Itt azonnal kihívhatná az állatorvost, ott ki tudja, kivel és mikor tudná megvizsgáltatni Hercegnőt! Nem, nem, lehetetlen, ekkora kockázatot nem szabad vállalni. A macska egyetértően bólogatott a férfi ölében.
És eljött találkozásuk első évfordulója, azé a napé, amikor a férfi – nem győzött érte hálát adni – egy mesébe illő véletlen folytán rátalált a cicusra. Sokat gondolkodott, hogyan is ünnepeljék meg azt a napot. Hercegnő – bár fürdeni nem szeretett – nagy örömét lelte abban, ha a csapból vékony sugárban folyó vizet pofozgathatta. Ez adta a férfinak az ötletet – a nagy napra vett egy itatókutat a cicának. Titokban szerelte össze, magára zárva a spájz ajtaját, hogy valódi meglepetést szerezhessen. Rendelt a cukrászattól egy egértortát – kicsit nehezen értették meg a kívánságát, de végül is sikerült -, és derűs várakozással tekintett az ünnep elé.
Még az égiek is velük voltak – az évforduló éppen vasárnapra esett, egész nap ünnepelhettek! Hercegnő néhány perces habozás után az ivókúthoz merészkedett, és boldogan fedezte fel a keringő vízsugarat, amiből kedvére ihatott, vagy kedvére fröcskölhette szerteszét. Csak az egértorta illata vonta el a kúttól a figyelmét; a cukrászat kitett magáért, legalábbis a férfi ezt szűrte le, mivel a torta pillanatok alatt eltűnt a száját nyalogató cica hasában. Az ünnep csúcspontjaként a férfi felkapta Hercegnőt, s örömtáncot lejtettek kedvenc zenéjükre, a Cicakeringőre.
Author: Károly Judit
Az írás-olvasás ikertevékenység mindig is életem egyik meghatározó eleme volt. A több nyelven olvasás természetes hozadéka lett a műfordítás, ez a sokszor keservesen nehéz, ám különlegesen szép és izgalmas feladat, mely a mai napig igazi kihívás számomra. A műfordítás is – hogy egy már-már klasszikus mondást idézzek – „a boldogság egy formája”. Eddig tíz fordításkötetem jelent meg a Bábel, a Novella és a Napkút Kiadó gondozásában. Ám egy fájdalmas élmény hatására, mely egész életemet megváltoztatta, elemi erővel tört fel bennem az igény, hogy saját hangomon is megszólaljak, beszéljek a bennem kavargó érzésekről, az életemet meghatározó irodalmi és személyes találkozásokról, a körülöttünk levő világról és az abban zajló eseményekről. Így születtek és jelentek meg első írásaim. Az írás számomra egyfajta vígasz, remény, útkeresés, hit az élet élhetőségében – és talán szépségében. Köszönöm az Irodalmi Rádiónak, hogy tagjai közé fogadott.