Szelíd csendet hallgat éjszaka a táj,
a tó partján semmi nesz, későre jár.
Minden szín lassan elillan, mint a füst,
nem marad más, csak sötétkék és ezüst.
Az égboltot csillag nem karcolja fel,
őszre jár: most már mind helyére lel,
még a szél sem fúj, tücsök sem zenél,
hangtalan araszol a nagy Göncölszekér.
Üres fészkek lesnek a félhomályból,
mit se félve a hideg éjszakától
kitakaróznak a lehullt lombok mögül,
ha nyár után kincsük messze elrepül.
A tó tükre kisimul, mint a bársony,
mintha nyújtózkodna a távolságon,
amin a szél nemrég hullámot sodort.
Most érintetlen selymén ring a telihold.
A másik parton is túl, a fákon át
nézem az égbolt egyetlen csillagát.
Összegyűjtöm, mit vitt, s mit hozott a nyár,
de hangom nem jut el hozzád, a túlpartra át.
Mindent láttál, ha kell, emlékezel,
te úgyis csak ragyogsz, nem ítélkezel.
S ha álmos alkonyokba húzódik vissza a fény,
majd ezüstként ragyogsz a sötétkék folt közepén.
Author: Képíró Angéla
Mátészalkán születtem 1978-ban, általános iskolai és gimnáziumi tanulmányaimat szülővárosomban végeztem. A Debreceni Egyetemen szereztem jogi diplomát. Szüleim szerettették meg velem az irodalmat és a zenét. Az írás régóta fontos része az életemnek, így nagy öröm számomra, hogy az Irodalmi Rádiónál publikálásra is kaptam már lehetőséget.
2 Responses
Ez szép.
Köszönöm szépen!