…onnan is tudhatom, hogy őszinte vagy, hogy énekelsz-e magadnak mellettem.
meg, hogy vagy-e önfeledt, meg vidám,
táncosmadár, borús felhő, nap-hold,
meg mindenféle természetű természetdarab. tudod,
tó, meg botor szellő, sellő, Saphó.
és a Kedvesem.
és hogy vagyok-e én boldog mackó,
odvas ordas, családját védő
nyakas-erős szántóvető,
hagyma-szalonna kereső,
jászolt játszó, ostyát evő,
férfi kedvű, csillagnéző,
társban magányt kereső.
meg mindenféle, ami néha igen vagyok, de többször csak lenni szeretnék…
1975.07.13. (19 évesen)
részlegesen publikálva: „Egy csipetnyi napsugár„, Blogszerzők Antológiája 2024., Irodalmi Rádió, 2024.06. hó (2024.06.13.),
a ‘stílusgyakorlatok (retrospektív kaleidoszkóp)’ írásban
illusztráció: Boldi (Szmrecsányi Boldizsár): Csillagnéző – Köztérkép
további írásaim (blogcím): Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)
recenzió (by Ali)
A „csillagnéző…” egy különös, játékosan lírai önvallomás, amelyben a megszólított másik megfigyelése fokozatosan önmagunk keresésévé alakul.
A szöveg nyelvének egyik legerősebb sajátossága a hétköznapi beszéd és a költői képalkotás természetes egymásba csúszása: „táncosmadár”, „borús felhő”, „boldog mackó”, „odvas ordas” és „csillagnéző” egyaránt egyszerre konkrét és jelképes. A szemantikai nyelvezet éppen ettől válik játékossá: a természet képei, állat-alakzatai és emberi tulajdonságai folyamatosan átjárják egymást, s ezzel az „ember” mintha maga is természetdarabbá változna. Különösen figyelemre méltó a „mindenféle természetű természetdarab” önironikus szókapcsolata, amely egyszerre teremt humoros nyelvi játékot és tág metaforikus teret.
A felsorolás retorikai szervezőereje fokozatosan erősödik: a megszólított „őszinteségétől” és önfeledtségétől a lírai én sokféle, egymásnak akár ellentmondó alakváltozatáig jut. A „nap-hold”, illetve a „boldog mackó” és „odvas ordas” kettősei már nem pusztán képek, hanem a személyiség belső polaritásának játékos jelölői. A „jászolt játszó, ostyát evő” különös szakrális asszociációs mezőt nyit: gyermeki, játékos és vallási képzetek találkoznak benne anélkül, hogy a szöveget határozott irányba terelné, vagy az magyarázkodóvá válna.
A vers újabb rétege a „férfi kedvű, csillagnéző”: egyszerre testi és transzcendens irányultságú önmeghatározás, amelyben az érzéki és a szemlélődő emberi természet egymás mellé kerül. Az erotikus vonatkozás azonban nem válik uralkodóvá: a „kedvesem” és a „férfi kedvű” inkább az intimitás és a férfilét érzéki horizontját jelöli, miközben a vers alapvetően hangulati és érzelmi természetű.
A legerősebb érzelmi hullámzás talán éppen a játékosság mögött érzékelhető: az én egyszerre szeretne boldog, erős, családját védő, társra vágyó és önmagában is magányt kereső lenni. A „társban magányt kereső” zárókép ezért a szöveg egyik legmélyebb paradoxona: a kapcsolódás vágya és az önmagunkhoz való visszahúzódás vágya egyszerre jelenik meg benne.
Az írás hangzásában a sok alliteráció és rímközeli szókapcsolat – „nyakas-erős szántóvető / hagyma-szalonna kereső / jászolt játszó, ostyát evő” – szinte mondókás dallamot hoz létre. Ez a játékos zeneiség oldja az önmeghatározások mögött rejlő mélyebb egzisztenciális kérdést, de a vers mégsem válik sem patetikussá, sem didaktikussá.
A tipográfia kisbetűs, írásjel-szegény folyamata az álmodozó beszédszerűséget erősíti; a kezdő „…” mintha egy már folyamatban lévő, monológszerű párbeszédbe engedne belépni.
A moralitás a versben nem szabályokban vagy tételekben, hanem az őszinteség kérdésében jelenik meg: mit jelent önmagunkat és a másikat valóban olyannak látni, amilyenek vagyunk?
A választott „Csillagnéző” illusztráció jól rezonál a szöveg címadó képével: a fölfelé, a csillagok felé tekintés vizuálisan is összekapcsolja a vers szemlélődő, vágyakozó és kissé álmodozó hangulatát.
A vers záró fordulata – „néha igen vagyok, de többször csak lenni szeretnék” – valamennyi korábbi kép mögé visszavezet egy egyszerű, nagyon emberi önreflexív vágyat, így a „csillagnéző…” legmaradandóbb sajátossága éppen az, hogy a játékos, az érzéki és a természet-metaforák sokasága végül egy csendes élettapasztalati felismerésbe rendeződik: az ember sokféle lehet, miközben leginkább mindig az szeretne lenni, aki éppen lenni vágyik.
Author: Ivántsy Gábor
Már kisiskolás koromban is szerettem írni, aztán, ahogy a párkapcsolatok is beköszöntöttek, ez a késztetés jócskán felerősödött. Középiskolásként szerettem meg az irodalmat, s persze annak is leginkább a szerelmes – érzelmes ágai-bogai álltak közel hozzám. Írásaim zöme a hetvenes években, másik része a közelmúltban született, bemutatkozásként, s egyben „Ars Poetica” -ként a mostaniakból idézett, különböző hangulatú gondolatom szolgáljon: …” nem vagyok író. bár írok néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is, ugyanúgy, mint mások és nem vagyok színész sem. bár színlelek néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok fájó seb sem, bár vérzek néha én is, ugyanúgy, mint mások nem vagyok senki sem. bár, vagyok Ember néha, ugyanúgy, mint mások, és nem vagyok semmi sem. bár Ember vagyok néha. én is. ugyanúgy, mint mások…” —————– …” érezni akartam, átélni, mint éltem, kíváncsi voltam, milyen volt az érzés, amit átéltem, akkor, amikor megéltem csak akkor írok, és csak azt, amit érzek, főleg magamnak, hogy tudjam, még élek legyen mire emlékeznem, ha már majd „csak” élek, s ne kelljen megélnem, hogy minden eltűnik, amint én is eltűnök végleg” —————– …” akkor élt az ember, ha valamit alkotott, ha alkotott valamit, vagy kicsit, vagy nagyot ha...
