Egy léppéssel közelebb

• Húzd ki magad! – ordított rám az anyám az emelet túlvégéből.

A tükörrel szemben álltam, néztem a saját arcképemet. Lassan feldolgozva a parancsot eleget tettem anyám kérésének. Erőt vettem a testemen és minden izmomat megfeszítettem, de még így sem láttam semmit. Nem láttam azt az embert, akit én látni szerettem volna.

Kiskorom óta vékony és gyönyörű akartam lenni. Most, hogy felnőttem, egyik kívánságom sem teljesült. Nem vagyok nagyon erős, de vékonyabb, karcsúbb és nőiesebb alakról álmodtam. Az akkori huszonegy éves énem nem szívesen találkozott volna a tizenegy éves önmagammal. Bevallom, elbuktam, nem sikerült teljesítenem az elképzeléseimet. Ja, és sajnos nem is ez volt a legszörnyűbb az egészben.

Nemcsak én, hanem senki más sem tartott szépnek. Például vegyük az anyámat. Anyám folyton csak dorgált.

• Húzd ki magad! Rejtsd el a hasad! Mosolyogj szebben!

Szentül állította, hogy csak ezek a hibák választottak el attól, hogy legyen egy barátom. Viszont egyszer se említette, hogy szép volnék, akkor sem, amikor ezeket a lépéseket megtettem.

Sokszor voltam szerelmes, de egyetlen fiúm sem volt. Végigjártam úgy a középiskolát, hogy egy fiú sem nézett rám. Az önbizalmam, ami már akkor is alig volt, teljesen szertefoszlott. Ha az egyetemre mentem, nem fordítottam időt arra, hogy kisminkeljem magam vagy kivasaljam a hajam. Soha nem is szerettem ezeket megtenni, mivel úgysem használ, úgy gondoltam, talán jobb is így.

Azért álltam tizenöt percig a fürdőben, mert vártam, hátha, minél tovább fürkészem az arcom, találok rajta valamit, ami szép. Sajnos ez csak rontott a helyzeten, mert még mindig ugyanazt a kétségbeesett, pattanásos lányt láttam, akit addig.

• Mina, ha nem szeded össze magad, megint elkésel! – Anyám kiáltása rántott ki az egyre sötétülő helyzetből.
• Megyek! – kiáltottam vissza halkabban, mint vártam.

Észre sem vettem, de a hangom azért lett ilyen gyenge, mert sírtam. Az arcom nedves volt a könnycseppektől. A pulóverem bő ujjával megtöröltem az arcomat és egy kis szemcseppet cseppentve próbáltam eltüntetni a pirosságot a szememből.

• Szép vagy! – suttogtam magamnak „magabiztosan”.

Minden nap megtettem ezt a lelki egészségem érdekében. Nem szerettem volna depressziós lenni.

Ezután nagy levegőt vettem, kinyitottam az ajtót, és kiléptem rajta. Anya még a konyhából utánam kiáltott:

• Legyen szép napod és ne felejtsd el…
• Kihúzni magad. – Fejeztem be a mondatát helyette.
• Így van.

Futnom kellett, hogy elérjem a buszt, aznap majdnem kitörtem a bokám. A busz, amire felültem, tömve volt középiskolás diákokkal. Hogy is mondjam, az ifjúság illata olyan erős, hogy a három éve a szobám sarkába maradt tornacsukám se volt olyan illatos.

Még ha nem is volt jó illatuk, én féltékeny voltam rájuk. Mindegyik diáknak volt párja. A szerelem csak úgy virágzott köztük, pont úgy, mint kint a cseresznyefán a bimbók. Én meg csak ültem magányosan az ablak mellett fülemben egy szomorú balladával. Sose tűnt olyan hosszúnak a buszút, mint akkor.

Ahogy beléptem az egyetemre, a fojtogató magány és szomorúság csak még erősebb lett. A fiú, aki már első év óta tetszett, egy gyönyörű lánnyal beszélgetett a folyosón. A lány volt a kampusz szépe. Minden mérnöktanhallgató számára ő volt a tökéletes lány. Éjfekete, egyenes haja volt, ami majdnem a fenekét súrolta. A bőre olyan fehér volt, mint a hó. Magas, okos, gazdag, vékony és gyönyörű volt. Ez mind ő volt. Egyértelműen minden pasi álma.

Ezzel ellentétben én alacsony voltam és telt. A hajam inkább barna, mint fekete és olyan kócos, mint a szénaboglya. Nem voltam se kiemelkedően okos, se nagyon gazdag. Rám inkább a kampusz réme vagy szelleme jelző illett volna.

A kapucnimat a fejemre húzva próbáltam kikerülni őket, de pechemre így is megszólítottak.

• Mina!

Megálltam, mert megijedtem a nevem hallatán, és megfordultam.

• Igen!
• Tudod, van az a páros feladat, amiben én vagyok a párod…- mondta idegesítő hangján a szépség.
• Mi van a feladattal? – kérdeztem rá erőteljes hangon.
• Minjun lesz helyettem a párod – jelentette ki őnagysága.
• Persze, csak ha megfelel! – tette hozzá édes hangon Minjun.

Hirtelen nem tudtam mit szólni. Amikor Minjun rám nézett vagy hozzám szólt, egyszerűen mindig lefagytam. Végül csak bólogatni tudtam.

• Akkor háromkor találkozunk a könyvtárban, hogy megbeszéljük a feladatot. – mondta nekem gyengéd tekintettel Minjun. Olyan aranyosan mosolygott közben, hogy azt hittem belehalok. A szívem csak zakatolt, mint a gyorsvonat.

A találkozó előtt muszáj volt a mosdóban rendbe tenni magam. Az iskolai tükör se segített szebbnek látni magam. Ő is csak a színtiszta valóságot tükrözte vissza.

• Csak egy kicsit hadd legyek szebb. – kérleltem a tükörképem kétségbeesetten.

Sajnos nem hallgatta meg a kívánságom, mert még mindig ugyanaz az arc nézett vissza rám újra és újra.

Még ha nem is akartam, eljött a három óra és találkoznom kellett azzal a fiúval, akinek még a szemébe sem tudtam belenézni. Ő sokkal, de sokkal jobb nálam. Még a legtöbb színésznél is jobban nézett ki.

Ha már szép nem is voltam, legalább kedves akartam lenni, ezért, mielőtt a könyvtárba mentem volna, vettem a büfében két kávét. Mivel ideges voltam, a kávé melegítette a jégcsappá dermedt ujjaimat. Ahogy a könyvtárba belépve megláttam őt a lábaim a földhöz ragadtak. Háttal állt nekem és a szépséggel beszélgetett. Nem voltam hozzájuk túl közel, mégis minden egyes szavukat megértettem.

• Miért akarsz Minával együtt dolgozni? – kérdezte a szépség, szerintem direkt olyan hangosan, hogy biztosan meghalljam.
• Miért, mi van Minával?
• Hát nem is tudom. Csúnya, buta és ráadásul odáig van érted.
• Kedvel engem?
• Nem is vetted észre? Az a kis liba csak úgy csorgatja a nyálát, ha meglát.

Amikor elmondta a titkomat, annyira megijedtem, hogy a kávékat elejtettem. Erre persze Minjun is rájött, hogy ott vagyok és rám kiáltott.

• Mina!

Ahogy tudtam, kifutottam a könyvtárból, nem tudtam, merre mehetnék, csak minél messzebb akartam kerülni Minjuntól. Ennek a tetejébe még fájt is a kezem, mert ahogy ráfolyt a forró kávé kicsit megégetett. Nem tudtam tovább visszatartani, és miközben menedéket kerestem, elsírtam magam. Végül egy fa tövébe ültem le a nedves fűre. Imádkoztam, hogy senki ne lásson meg. Viszont sajnos Minjun túl hamar rám talált.

Először nem szólt semmit, csak leguggolt elém.

• Kérlek, menj el! – szóltam rá félénken és szipogva.
• Jól vagy? Nem égetted meg magad?

Nem akartam, hogy lássa, ezért elrejtettem a kezem, de pont ez a mozdulat buktatott le. Amint észrevette, a kezébe vette a kezem, és a hideg tenyerével hűteni próbálta.

• Ugye nem fáj nagyon? – kérdezte aggódó hanggal.

Ahogy a kezemet fogta, és ahogy rám nézett, először azt gondoltam, hogy a bolondját űzi velem, amiért szerelmes vagyok belé. Szóval kitéptem a kezem a kezéből, és mérgesen a szemébe nézve kicsit beolvastam neki.

• Tudom, hogy vicces, hogy egy ilyen ronda lány szerelmes beléd, de akkor se kellene játszanod velem. Így is eléggé fáj, hogy ilyen csúnya arccal és pufók testtel kell élnem.

A hangnemem és az, amit mondtam, nagyon váratlanul érhette, mert nem tudott rögtön válaszolni. Felálltam, majd távozni akartam, mikor Minjun a kezem után nyúlt. Megfogta a kezem és elém állt.

• Mina! Te nagyon szép vagy.

Erre a mondatra a lábam megint lefagyott. Azt hittem, talán álmodom.

Minjun lassan a jobb kezét az arcomhoz emelte és elkezdte letörölni a könnyeimet.

• Mina, én nem játszom veled és komolyan azt gondolom, hogy nagyon szép vagy.
• Miért…?
• Én kedvellek téged!
• Nem…
• Amióta csak ismerlek, érdeklődöm irántad. Eddig azért nem mutattam ki, mert féltem.

Olyan értetlen arcot vághattam, hogy rögtön elmagyarázta, hogy megértsem.

• Féltem, hogy nem kedvelsz engem. Te annyira kedves és aranyos vagy, sokkal jobb fiút is kaphatnál nálam.
• Biztos vagy te ebben?
• Még szép! Nálad nagyobb szívű lányt nem láttam.
• És mi van a szépséggel? Neked nem ő tetszik?
• Szerintem te sokkal csinosabb vagy nála.
• Tényleg?
• Nekem igen. Hogy más mit gondol, az nem érdekel. Én szeretlek téged Mina.

Minjun szerelmi vallomása után megkaptam életem első csókját. Aznap egy lépéssel közelebb kerültem hozzá. Onnantól fogva lassan megértettem, hogy így vagyok tökéletes, ahogy vagyok. Elkezdtem elégedett lenni azzal a lánnyal, aki a tükörből visszanéz rám.

Minjun minden nap vagy százszor elmondta, hogy mennyire gyönyörű vagyok, és hogy mennyire szeret.

Ha akkor nem hittem volna neki, ma nem állhatnék itt az oltár előtt menyasszonyi ruhában és nem lehetne Minjun mellettem, mint a vőlegényem.

• Ideges vagy? – kérdezi tőlem a vőlegényem.
• Miért lennék az, ha itt állsz mellettem?
• Csodaszép vagy!
• Köszönöm, te is jól festesz.
• Szeretlek Mina.
• Én is szeretlek téged, Minjun.

Elégedett lettem a külsőmmel, és a szívem is végleg révbe ért.