Az ünnep kapcsán a szüleim fiatalsága az első, ami eszembe jut. Az elszalasztott beszélgetések miatti szomorúsága keveredik a megmaradt tárgyi emlékek üzenetének örömével.
Apám leveleiből, amelyeket a katonasága alatt írt szerelmének, mára már kiderült számomra, hogy fiatalként semmit sem értett abból, ami azon az őszön történt körülöttük. Minden levele azt tükrözte, hogy azt ugyan nem tudja, hogy mi lesz velük, egyet tud, hogy azt a fiatal lányt, aki kétségbeesetten várja haza, szereti és bármi történjék is, szeretni fogja, amíg él.
Az 56-tal kapcsolatos események, családi titkok éppen az elhallgatásukkal maradtak meg mélyen a lelkemben. Már gyerekként tudtam, hogy erre az időszakra nem való rákérdezni. A nagyszüleimen, az idősnek tartott rokonaimon láttam, hogy félszavakból is értik egymást, de azt is jelezték, hogy mindezekhez nekem semmi közöm.
Fiatal felnőttként az öregek dolgának tartottam a régi időkre való emlékezést. Bár gyerekkoromban az azért foglalkoztatott, hogy a felnőttek miért voltak olyan „rettentően furcsák”, ha az iskolában tanult „ellenforradalom” került szóba. Később pedig a kamaszok kritikus érzékenységével figyeltem fel arra, hogy a határozott kiállású tanáraim is kitértek a téma elől, mondván, hogy a néhány sor, ami a tankönyvünkben a lap alján találtunk, az csak kiegészítő anyag. Nem emlékszem, hogy valamelyikük bővebb magyarázatot adott volna az ott leírt eseményről vagy cáfolta volna azt.
A közel múltban a tanítványaim egyre nyíltabb kérdései indítottak arra, hogy mégis kíváncsisággal forduljak ennek a kornak történései felé. Tanulmányokat, regényeket, filmeket hívtam segítségül ahhoz, hogy többet megtudjak az 56-os forradalomról. Eszembe sem jutott, hogy nyitott könyvként tárulna elém mindaz, amit a családunk átélt, elszenvedett, ha tudnék kérdezni. Így csak nagyon lassan kezdett tisztulni a kép, amit a bizonytalanság és az ellentmondásos érzések homálya takart el.
Igaz, hogy arról a titkokkal teli történelmi időszakról keveset tudtam meg, de a titkok bénító erejéről, a félelemről és az emberi lélek rejtőzködéséről már voltak sejtéseim. Nem a múltat kutattam, hanem a családtagjaim viselkedését, reagálását figyeltem a mindenkori jelenben. Egy-egy megjegyzésük az éppen fennálló renddel összefüggésben, valahogy időnként visszarántott az általam ismeretlen múltba. Különösen apai nagyapám személye keltette fel az érdeklődésemet. Szeretett mesélni. A tréfásnak tűnő tanulságos történetei mögött mély fájdalmat sejtettem. A halála előtti néhány évben kezdett csak arról nyíltan beszélni, hogy minden megváltozik majd, visszaadják, amit elvettek tőlük, meglátjuk, hogy jobb világ lesz. A családtagjai nem győzték csitítani, hogy nehogy bajba kerüljön, de ő ekkor már nem törődött azzal, hogy kinek, hogy tetszik, amit mondott. Büszke vagyok rá és példa előttem, ahogy gyűlölködés nélkül tudott megnyilvánulni, majd pedig eljutott odáig, hogy kiállt a maga igazáért. Sajnáltam, hogy nem élhette meg a változást, a rágalmazások után a megkövetést.
Ma sem tudom igazán, hogy mi és hogyan történt 56-ban. Azt különösen nem tudom, hogy mit és hogyan tettem volna, ha akkor és ott élek, de hálás vagyok azért, hogy a szüleim mertek és tudtak szeretni, a nagyszüleim pedig életük végéig megőrizték méltóságukat annak ellenére, hogy mindenük odalett. Nekem most az ünnep a rájuk való emlékezést jelenti. Legyen áldott az emléke mindazoknak, akik tiszta szívből tették, amit tettek, és életükkel mutattak utat és példát utódaiknak. Az már a mi döntésünk és felelősségünk, hogy követjük-e őket vagy pedig élünk az általuk még nem ismert lehetőségekkel, és új utakat keresünk.
Author: Gáborné Puskás Julianna
Gáborné Puskás Julianna vagyok. Szülővárosom, Szeged közelében, Zsombón élek férjemmel. Négy felnőtt gyerekünk már családot alapított, így unokák sokaságával is gazdagodott az életünk. Nyugdíjas pedagógusként a gyászfeldolgozás módszerének átadásával segítem a hozzám fordulókat. Mióta megtanultam a betűket, azóta az olvasás az életem meghatározó tevékenysége. Kislány koromban a könyvtár a csodák birodalmát jelentette számomra. Tanítónőként pedig én vezettem be a tanítványaimat az irodalom adta lehetőségek gazdag tárházába a mesék, történetek, versek segítségével. Ahhoz a felismeréshez, hogy az én írásaim is adhatnak valamit mások számára, csak a közelmúltban jutottam el. Igaz, hogy régóta írtam már levelek sokaságát, nyitottam meg kiállításokat és ünnepségeket, cikkeket küldtem felkérésre helyi- és iskolai újságnak, összefoglalókat, beszámolókat vetettem papírra különböző rendezvényekkel kapcsolatban, de még csak fel sem merült bennem, hogy ez valamiféle írói tevékenység lenne. Amikor néhány éve az egyik fiam biztatására és segítségével elkészült a honlapom, akkor ott „Szívhangok” cím alatt megjelentettem néhány személyes írásomat. Elsődleges célom ezzel az volt. hogy megörökítsem és átörökítsem a nagyszüleim, szüleim emlékeit és saját gyerekkori szép vagy éppen fájdalmas élményeimet. A „szív dolgai” kifürkészhetetlenek, így egyszercsak azon kaptam magam, hogy már nem csupán régi történeteket írok, hanem saját jelen megéléseimet, a szívemben most megszülető érzéseket, vágyakat is formába öntöttem. A legnagyobb...
