Rózsa Iván: Egy magyar ifjú Nyugaton
Izgatottan bontogattam a borítékot. A levél az AIESEC-től, a Közgazdászhallgatók Nemzetközi Szervezetétől jött. És óriási öröm ért: elcseréltek 2+1 hónapra gyakornoknak az NSZK-ba! 1983-ban, a vasfüggönyön túl ez hatalmas lehetőségnek számított. Jó nyelvtudás, szakmai felkészültség volt a kiválasztásnál a fő szempont; és e pontrendszer alapján én is bekerültem a huszonvalahány szerencsés emberke közé. A nyolcvanas évekre nálunk a diktatúra már puhult, nagy utazásom előtt jártam már egyszer Bécsben; sőt, fiatalok Interrail vonatbérletével egy hónapig bejártam Nyugat-Európát és Marokkót. De most három hónapig egyfolytában Nyugaton leszek! És még 750-750 DM költőpénzt is kapok két hónapig, plusz teljes ellátást! A harmadik hónap pedig, grátisz lehetőség…
Aztán lelkesedésem lanyhult. Duisburgba cseréltek el, a Ruhr-vidékre… Pont ide, keseregtem egy kicsit. Abba a városba, mely a német hadiipar központja volt, ezért 1945-ben porig bombázták, gyakorlatilag semmi sem maradt az óvárosából… Oda, ahol – ahogy a hatvanas években írta a közelben, Kölnben született Heinrich Böll, Nobel-díjas író – a fehér csak álom, minden szürkésfekete… Abba a városba, ahol az asszonyok akkor nem merték kiteregetni a ruhát, mert percek alatt koszos lett volna…
Továbbgondoltam a dolgot. A Thyssen AG központjába cseréltek el, legalább megtapasztalom, milyen egy óriás multinál az élet. No, de a szénbányászatot leépítették, s a nyolcvanas évekre válságba került az acélipar is. Biztos nem hurrá optimista a hangulat tehát, gondoltam, a Thyssen dolgozóinál sem. Valószínűleg féltik a munkahelyüket…
Duisburgban van Európa egyik legnagyobb folyami kikötője, Wedau városrészben kajak-kenu világbajnokságot szoktak rendezni. Sokáig a Bundesliga1 tagja volt csapata, az MSV Duisburg; legjobbja pedig Karl-Heinz Dietz, aki egyben a nyugatnémet válogatott csapatkapitánya is. És itt üldözi Schimanski felügyelő a bűnözőket a Tetthely krimi sorozatában. Híres szülötte Wilhelm Lehmbruck szobrász, biztos van múzeuma a városban. Nem is lehet olyan rossz hely Duisburg! Meg a környéke! A szorosan vett Ruhr-vidéken él ötmillió ember egy Tolna megyei területen, s a közeli Rajna-vidékkel együtt tízmillió ember tízezer négyzetkilométeren. Biztos, sok programot kínál!
Aztán az első munkanap, mikor újdonsült német barátaimtól kölcsön kapott biciklimmel kikerekeztem szállásomtól, Mühlheimtől a Thyssen központjába, teljesen megnyugodtam. Ahogy túlnyomórészt a város parkosított, a gyárterület is, itt még egy nyugodtan legelésző nyúlfalkát is láttam; s azonnal a konyhás asszonyok kedvence lettem, mindig dupla adagot adtak nekem; ennek a rokonszenves, kommunista blokkból jött „mókuskának”.
Én adminisztratív vonalon dolgoztam, de kollégáim, főnökeim szabad kezet adtak. Bejártam szinte az egész gyárat, a kohókhoz is elmentem, s nem csupán egy-egy osztály feladatát ismertem meg, ahogy a helyiek általában, hanem átfogó képet kaptam egy akkor szerte a világban mintegy 160 ezer embert foglalkoztató világcégről.
És kaja után, ebédidőben a kollégákkal jó félórás sétákat tettünk kedélyesen beszélgetve a konszern környékén. Itt szinte mindegy volt, ki van hatalmon, SPD vagy CDU, melyik Helmut, Schmidt vagy Kohl a kancellár, e jóléti államban csak árnyalatnyi különbségek keletkeztek egy kormányváltás után. Dehogy volt a munkahelyen rossz hangulat! Mármint a szellemi foglalkozásúaknál, a németeknél…
Feltűnő volt ugyanis, ahogy az ember nézegette a gyár környéki lakások levélszekrényeit, szinte csak török nevet látott. Igen, nem a legfelkapottabb helye ez a városnak! Aztán, amikor a kohóknál jártam, tapasztaltam, itt csak törökök melóztak. Nagyon kemény volt a munkájuk, az idegeikre is ment; s bizony elő-előfordult, hogy némelyikük bele is ugrott a tűzbe. A tűz itt legalább annyira vonz, mint egy hídról a víz, a folyó…
És a sok kulturális és egyéb program! A legszebb a rajnai hajókirándulás: többek között a Loreley-sziklák mellett elhaladni, egészen St. Goarig. De ha akarsz, Dortmund-Stuttgart meccset nézel a Westfalen Stadionban. Máskor Moersben vagy Kölnben van valami buli. Vagy Düsseldorfban japán napok, itt él a legnagyobb japán kolónia egész Németországban, és hát Düsseldorf-Altstadt Guiness-rekorder az egy négyzetméterre eső kocsmákban… Vagy Crosby, Stills & Nash és Mike Oldfield monstre koncertet hallgatsz Essenben. Essentől Bonnig, az egyik legszebb német városig, eljuthatsz villamossal is, persze több átszállással. Vagy tüntethetsz Krefeldben, a várost meglátogató idősebb Bush, amerikai elnök ellen: „Bush, hau ab!” A sok rohamrendőr engem kicsit azért a március 15-i tüntetéseinkre emlékeztetett…
Szóval, eltelt gyorsan a két hónap, aztán egy hónap „fizetés nélküli szabadságot” kaptam, oda mehettem a cégtől, ahová akartam. De csak Németországba kaphattam vízumot Magyarországon, három hónapra. Hát én a Benelux országokra is kíváncsi voltam: összehaverkodtam a kollégiumban egy nagyon szerény belga sráccal, s ő meghívott a családjához, Brüsszelbe. A tiltás ellenére természetesen stoppal mentem ide is, ahogy Magyarországról előtte Duisburgba; valahogy átcsempésztem magam a holland-német határon, ez annak idején a legkeményebb Nyugat-nyugati határ volt. Jó sokáig vártam a megfelelő autóra, hogy a hátizsákom elférjen a csomagtartóban, hogy elhiggyék, hogy a házaspár fia vagyok; így a határőrök csak intettek…
Egy nappal korábban érkeztem Brüsszelbe, mint ahogy megbeszéltük Bertrand-nal, le is szidták miattam, nem volt otthon. Boni, a nagymama vette fel a telefont, s mondta: üljek taxiba! Ahogy közeledtünk Brüsszel külvárosához, egyre elegánsabb helyekre érkeztünk. Aztán egy palotánál, meg is állt a taxis: „biztos, hogy jó helyen járunk?!” – kérdeztem. De a kapunál integetett már Boni, s valahogy megértettük egymást angolul; bár az ő nyelve a francia és a flamand volt, míg én a pesti Közgáz külgazdaság szakán oroszul, németül és spanyolul tanultam. Boni megmutatta, hol a szobám. Mit szoba, egész lakosztály! Jött Bertrand nagybátyja is, ő lett a kísérőm, és mondta, hozzak magammal fürdőnadrágot is! Gondoltam, uszodába megyünk. Aztán egy másik palotához érkeztünk, Kraainemben, ez Brüsszel egyik elővárosa, ahol a nagybácsi lakott. És hát saját úszómedencéje volt a kertben, partjához személyzet hordta nekünk a portóit…
Estére aztán megérkezett Bertrand is, s szélesebb családi-baráti körben jót beszélgettünk a vacsoránál. El is kerekedett a szemük: hogy fordulhat elő, hogy ez a fiú itt lehet, aki mindent tud az 1956-os forradalomról?! Meséltem nekik a legendás kispesti, Marx utcai házbérlésünkről is; ahová rendszeresen jártak ellenzékiek, az egyik Rajk-körös lány ott is lakott; ahol rongyossá hallgattuk az URH, a Kontroll Csoport vagy az Európa Kiadó kalózkazettáit, 1981-82-ben.
Másnap bejártam Brüsszel múzeumait is, Magritte az egyik kedvenc festőm, majd harmadnap Bertrand-nal Brugesbe indultunk. Meglátogattuk a család egyik jó barátját, egy második világháborús hős, nyugdíjas tábornokot. Ő fotókat is mutatott, s kiderült, nem csak ő, hanem Boni férje, Bertrand nagypapája is, háborús hős volt. S kit láttam fotókon: Baudouin királyt velük együtt…
Tehát így telt az a pár nap Brüsszelben, azóta is egyik legkedvesebb városom. Ott jöttem rá végképp, mekkora nagy hülyeség a marxista osztály-elmélet: miszerint minden burzsoá a nép ellensége. Ez az elmélet is egyfajta rasszizmus: mintha minden fekete feka volna! Egyszerűen vannak jó és rossz emberek.
Aztán mikor búcsúztunk, a portugál szakácsnő, aki még a városba is ritkán járt be, mert egy rövid úttól is hányingere támadt, velem akart jönni Budapestre. Boni is pityergett, mondta: ne menjek vissza, mintha rosszat sejtett volna… Bertrand-nal utolsó nap Leuvenbe és Louvain-la-Neuve-be utaztunk, ez utóbbi egyetemén tanult ő is. Új campust is kellett alapítani a flamand és vallon diákok közötti ellentétek miatt. Bertrand végül megkérdezte: hová vigyen? Mondtam, egy jó elágazáshoz, ahonnan optimális az autóstop. Elváltunk, és én aznap Liėge főterén aludtam éjjel, egy padon. Természetesen nem fogadtam el a Boni kínálta pénzt. Különben is szeretem a kontrasztokat. De így utólag belegondolva, hogyhogy nem buktam le?! Majd’ egy hónapig voltam három országban vízum nélkül…
A visszautat is megszerveztem: egy tízméteres acélcsöveket szállító járművel éjjel utaztam a Thyssentől az osztrák határig, ahol már vártak osztrák barátaim. Együtt jöttünk Magyarországra, majd szeptemberben kezdődött az egyetem. Balga módon elmeséltem élményeimet, így aztán a német államvizsgán hármast kaptam, pedig akkor már olykor németül is álmodtam, így később a Rigó utcában kellett megszereznem a felsőfokot. Diploma-munkámat a német acéliparból írtam meg, két jelesre értékelték, és szélesebb körben terjesztendő, önálló munkának tartották. Bátrak voltak bírálóim, hiszen nem voltak különösebben jó jegyeim, a szocialista közgazdaságtan nem érdekelt.
Elvégeztem a MÚOSZ Újságíró Iskolát is, külpolitika szakon. Egyetem utáni katonaság gyanánt, elintézték volna, hogy az MHSZ katona-újságírója legyek hét hónapig; ám nem akartam itt hazudni, s akkor már végképp gyanússá váltam a rendszer szemében, és a második katonaságnál jól megszívattak…
Eljött a várva várt rendszerváltás, és szomorúan tapasztaltam, hogy még az újonnan megalakult ’56-os szervezetek is összevesznek, pereskednek, majd mindenen, például azon, valójában ki volt a Corvin köz parancsnoka?! Iván Kovács László vagy Pongrátz Gergely?! Én pedig eltűnődtem, ezek szerint csak azt hittem, tájékozott vagyok, pedig tulajdonképpen semmit se tudok ’56-ról, mert később születtem…
Ahogy egy kedves, fiatal gazdaságtörténet tanárom mondogatta egykor a Közgázon: „a történelemtudomány tulajdonképpen a valószínűség-számítás egy formája: vagy úgy történt az adott esemény, vagy nem…”
Budakalász, 2026. szeptember 15.
Author: Rózsa Iván
Rózsa Iván az Irodalmi Rádió szerzője. Pécsett, az ikrek jegyében születtem, 1959. május 27-én. Tehát tüke pécsi vagyok. Szülővárosomban érettségiztem, a Nagy Lajos Gimnáziumban, 1977-ben, kémia tagozaton. Igaz, általános iskolában matematika tagozatos voltam. A pesti Közgázon, külgazdaság szakon diplomáztam 1984-ben, majd 1986-ban az Újságíró Iskola külpolitika szakát fejeztem be. Az egyetem lapjánál, a Közgazdásznál dolgoztam 1991-ig, mint újságíró. De természetesen más lapoknak is írtam: megjelentem így az Interpress Magazinnál, a Magyar Ifjúságban, az ef-Lapokban vagy a Műszaki Életben. Fordítottam németből két szerelmes regényt a Harlequin Kiadónak. Majd egyéni vállalkozó lettem, s egy évtizeden keresztül az íróasztalfióknak írtam prózát, főleg esszéket, aforizmákat, és a gimnáziumi zsengék után 1995-től ismét verseket. 2001-ben tértem vissza a sajtó világába. Megjelentem újra cikkekkel, versekkel, prózákkal, német fordításokkal: főleg a Richard Wagner Társaság lapjában, a Hírmondóban, a Kapuban, a Betyárvilágban, a Magyar Világban, újdonsült városunk, Budakalász – ahol már harminchét éve élek nejemmel, Zitával – lapjában, a Kalász Újságban és a miskolci Irodalmi Rádiónál. De előfordultam többek között a Lyukasórában, a Galaktikában, a Nemzetőrben, a Havi Magyar Fórumban vagy például a Tárogatóban is. Több kiadó számos antológiájában, főképp az Irodalmi Rádió, a Maradok#Vers#Dal Háló és az Accordia Kiadó könyveiben, DVD-, CD- és egyéb kiadványaiban, valamint sok...