Kinyitottam a szemem és…
… semmit sem láttam. Nem tudtam, hogy hol vagyok, hogy hogyan kerültem oda. Élve temettek el. Ez volt az első gondolatom. Rettegve, pánikkal átitatva nyújtottam ki a kezem, de nem ütközött koporsófedelébe. Oldalirányban sem tapintottam semmit. Az biztos volt, hogy fekszem, a hátamat nyomta a talaj. Megpróbáltam felülni, de a testem nem engedelmeskedett. Mi történhetett? Elraboltak? Beadtak nekem valamit, ami lebénított? Ki? Miért? Hogyan?
Utolsó emlékem az volt, hogy elindulok futni. Változtatni akartam az életmódomon, lefogyni kicsit, mert már nem éreztem jól magam a bőrömben. Arra még emlékszem, hogy bekocogtam az erdőbe…
Túlvállaltam magam, és elájultam? Lehet, hogy infarktusom volt? Nem, akkor egy kórteremben lennék (vagy halott). Még ha éjjel is tértem magamhoz egy kórházi ágyban, akkor sem lenne ilyen sötét a sötét. Árnyak mindig vannak, sosem észleltem még ilyen makulátlan feketeséget.
Neszt hallottam a jobb oldalam felől. Valami motoszkált ott. Talán egy patkány. Zihálás hangja. Ez nem patkány. Létezik, hogy mást is bezártak ide? Hirtelen létfontosságúnak éreztem, hogy feltegyem a „B” kategóriás horrorfilmek legfeleslegesebb, legklisésebb kérdését:
– Van ott valaki? – meglepetésemre azonban rögtön érkezett válasz, bár nem a vélt vagy valós mozgás irányából, hanem nagyjából velem szemből.
– Igen. – az én hangom válaszolt. Megőrültem, könyveltem el magamban. Valamiféle delíriumos állapotba kerülhettem. Esetleg szimplán csak tévedtem? Csak hasonlított az én hangomhoz? Újabb kérdést tettem fel, hogy biztosra menjek, és persze, hogy válaszokat találjak.
– Hol vagyunk?
– Erre én is roppant kíváncsi vagyok… – Balról jött a hang, és kétségtelenül az én hangom volt, a saját hangomat hallottam minden irányból, és a legutóbbi irányból jött a folytatás is.
– …és arra is kíváncsi vagyok faszikám, hogy hogy a fészkes fenébe tudod így utánozni a hangomat?! – csodás: a hallucinált hangom ugyanolyannak hallja, az én hangomat, mint a sajátját.
– Ja, ez… ez… engem is érdekll – ez a hangom jobbról jött, és csuklásban végződött. Ez a hangom részeg változata volt, az a fajta, amikor próbálok arra törekedni, hogy a kimondott szavaim józannak tűnjenek, de ettől aztán iszonyatosan béna lesz a próbálkozás, és pontosan azt az állapotot bizonyítom be, amit titkolni próbálok.
– Nem tudom. – mondtam egyszerűen én (mármint én én, az az én, aki most ezt papírra vetem). – Talán ez csak egy látomás.
– Látomás mi?! Annyit látok, mint a gömbbe.- vetette oda a bal oldali énem.
– Milyen göbbe? – futott bele a csapdába a részeg én.
– A seggömbe’- csaptuk le a magas labdát egyszerre mindhárman, bár én csak magam elé dunnyogtam. Aztán hangosan folytattam. Megoldást, szabadulást akartam, s valahogy úgy éreztem, hogy az alapoktól kell építkeznünk.
– A nevem Németh István. Három gyermekem van, velük és a feleségemmel élek Budapesten. Futni indultam ma reggel és… és aztán most itt vagyok és fogalmam sincs mi történik. –
A néhány másodpercnyi néma csendet a részeg énem félhangos böfögése törte meg, majd egy újabb bemutatkozás.
– Engem is Németh Istvánnak hívnak. – vallotta be a szemben lévő hangom. – Labdarúgó vagyok. Profi. Nem nagyképű akarok lenni, nem én vagyok a legjobb, vagy ilyesmi. Úgy értem a profit, hogy én ebből élek. – a hallottokon felhúztam a szemöldököm. Gyerekként én is arról álmodoztam, hogy focista leszek. Na, de melyik fiúgyereknek ne fordulna meg ez a fejében?
– Nem fogjátok elhinni, de engem is ugyanúgy hívnak, mint benneteket, de ez nem olyan nagy kunszt. A Németh és az István is gyakori név. Ezért is raktam a kettő közé egy G. betűt. Egyrészt, hogy megkülönböztessen a névrokonaimtól, másrészt mert ez amolyan nagyképűség, nagyzolás. Csak viccelek. Amúgy szerény vagyok, bár ha ezt külön ki kell emelnem, az régen rossz. Egyébként íróként ténykedem. – a bal oldali vallomás is sokkolt. Általános negyedikes korom óta szerettem volna író lenni, de lusta és önbizalomhiányos voltam. Egyszer egy regényt is elkezdtem írni. Úgy száz oldal után beraktam pihenni a fiókba, majd kábé fél év múlva újra elővettem. Elolvastam és olyan pocséknak találtam, hogy elégettem.
– Pff. Én is Németh István vagyok. Gyárban melóztam, de kirúgtak. Utána meg sehova se vettek fel. Nem vagyok botlábú focista, se lusta költő. Csak vagyok. Egy senki, az vagyok. – ő volt a kakukktojás. Alkoholista sosem akartam lenni. Igaz, szerintem senki sem akar az lenni, egyszerűen csak lesz. Én is dolgoztam monoton gépsoron …és több kollégám is alkoholista és/vagy nyugtatófüggő volt. Ijesztő belegondolni, hogy ha nem hagyom ott azt a helyet, mennyi idő múlva lettem volna a sorstársuk…
– Ti sem tudtok felállni? – kérdezte az író?
– Nem. Van egy sérülésem, de nem súlyos, nem ez az oka.
– Nem is akarok. Úgy be vagyok állítva, mint az albán szamár. Jó ez így.
– Hogyan juthatnánk ki? Mi történhetett? – tettem fel kérdéseimet alternatív dimenzióból érkezett énjeimnek. Hátha több szem többet lát… Mondjuk éppen ez sem helyénvaló megfogalmazás.
– Ha ez az egyik könyvem lenne, akkor egy olyan sorozatgyilkos lenne a hunyó, aki valahol, valamikor berágott egy Németh Istvánra. Talán az egyik tanárára, vagy valakire, akinek tartozott. Most pedig Németh Istvánokat gyűjt, hogy bosszút álljon…. A fenébe is, ha kijutok, meg is írom ezt a sztorit.
– Elrabolt NB I.-es focista, nem is rossz reklám. Még hasznom is lehetne belőle. – morfondírozott gyerekkori álmom sportos megtestesülése.
– Persze csak akkor, ha túléled. – tettem hozzá epésen.
– Haggyátok má’! Úgyis az lesz a vége, hogy majd megint felkelek valami bokorban, és megfogadom, hogy többet nem iszok, feltápászkodok és megyek a kocsmába. Még hogy elraboltak. Cöhh, baromság.
– Az elrablós sztori lenne a leglogikusabb. – érveltem. – Sosem hittem volna, hogy velem ilyen megtörténhet, de be vagyunk zárva egy helyre, és korlátozva van a mozgásunk. Egy valami azonban nem stimmel ezzel a verzióval. Teljesen egyforma a hangunk. Hogyan lehet ez lehetséges? Hacsak úgy nem… Mi van akkor, ha Ittas Pista barátunk – bocsánat, nem sértésnek szántam – a fején találta a szöget, és ez csak valamiféle álom.
– Ilyen élethű álom nincs. – szakított félbe a focista – Sajog a sérült lábam, és ez valóságos fájdalom.
Némi gondolkozás után belevágtam meghökkentőnek tűnő elgondolásomba, de szentül hittem, hogy igazam van.
– Figyeljetek! Gyerekkoromban számtalanszor feltették nekem azt a kérdést, hogy „és mi leszel, ha nagy leszel?”. Valahogy ez a kérdés ugyanolyan mániája volt a felnőtteknek, mint az, hogy „és hogy állsz a lányokkal, van már barátnőd?”. Nos, én két dologról álmodoztam Nem tudom, melyik volt korábban, de focista szerettem volna lenni és író. Szerettem olvasni, és Stephen King-től rettegve azt gondoltam, hogy írónak lenni menő is A foci meg… minden nap sötétedésig játszottunk. Minden nap. Még hóban, jégben is.
– Ja. Így volt. Nyomtam én is mindig. Mondjuk én a mai napig is ezt teszem.
– Na és mire akarsz kilyukadni? – kérdezte az író – Mert valamire ki akarsz, ugye?
– Mi van, ha ez a dolog… szóval, mi van, ha ma, miután elindultam futni, infarktust kaptam, vagy elgázolt egy autó, szóval valamilyen baj történt velem, és most kómában vagyok és az agyam az elmulasztott lehetőségeimet vetíti ki nekem? Mint amikor egy repülőgép szerencsétlenség után a roncsok közül kiemelt fekete dobozt vizsgálják a szakértők, hogy kiderítsék, mi vezetett a tragédiához… – Az író hangosan felnevetett, majd megkérdezte:
– Szóval, te vagy az „eredeti”, mi pedig az elmulasztott lehetőségek? Mond csak, alkoholista is szerettél volna lenni? Mi van, ha én vagyok az eredeti, vagy ez a temus világválogatott? Mondd csak Puskás Öcsi! Te is álmodtál arról, hogy te leszel Hemingway? Mert én nem akartam sportoló lenni soha. Átlagember, mint te okoska, aztán pláne nem…. Bocsánat ez durva volt… Csak azt akarom ezzel mondani, hogy ha ez a tézis rád igaz, ezzel az erővel ránk is igaznak kellene lennie, mert szerintem meg én vagyok a valós személy. Én is.
– Ne gyertek nekem azzal, hogy nem vagyok valós ember, csak egy gondolat, mert ha kiderül, hogy feleslegesen ittam meg azt a többszáz liter piát, én menten….
A napsütés vérnarancs színt égetett a retinámba, ahogy a szemhéjamon át eljutott hozzám. Kinyitottam a szemem, s néhány másodpercnyi hunyorgás után megláttam az erdő fáit. Oldalirányban meredeztek az ég felé, a lombok a bal szemem sarkában terebélyesedtek, a jobb szemem csak félig látott, jobb sarka az avart zoomolta. A számban keserű levelek ízét éreztem. Feküdtem, elestem. A fejem fájt, részben egy kövön feküdt. Kezem vért talált a halántékomnál. Nem volt vészes, karcolás csupán. Jobb lábam egy gyökérbe szorult, az egyik cipőm fél méterre tőlem a földön hevert.
Felültem és lassan összeszedtem magam.
Sántítva, enyhén vérző fejjel, féloldalasan sárosan, arcomon helyzetem abszurditásán mosolyogva indultam haza. Úgy néztem ki, mint egy sérülés miatt lecserélt, vesztésre álló focicsapat játékosa. Elbandukoltam egy söröző mellett, majd megálltam, megrándítottam a vállam, és visszafordultam.
Miközben a csapoltamat kortyolgattam, azon méláztam, hogy talán írhatnék egy novellát…
(Az írással a „Novellák 2026” pályázatra neveztem, és abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy nekem ítélték az első helyet. Óriási büszkeség ez számomra! Boldog Szülinapot Irodalmi Rádió! Isten éltessen Benneteket Adrienn és Árpád! Köszönet Tóth Tamarának a remek felolvasásért!)
Author: Németh G. István
Édesapám nevét örökölve én is Németh Istvánként láttam meg az olykor felhő borította napvilágot. 28 éves koromig Göncön éltem, amire nagyon büszke vagyok, ám akkor felköltöztem az azóta feleségemmé és három gyermekem édesanyjává „nemesedett” mennyasszonyommal Budapestre. Egy iskolai fogalmazás elenyésző sikere álmot generált bennem, azóta szeretnék író lenni. Sikerült a Világ élvonalába kerülnöm ezen a területen, sajnos azonban a „legpasszívabb” kategóriában. A fejem ugyan tele van ötletekkel, ezek megszülése azonban a legritkább esetben sikerül. Ezen szeretnék változtatni az Irodalmi Rádió blogszerzőjeként.
