A tanárnő már percek óta gubbasztott a vécéfülkében, a lehajtott vécédeszkára felhúzta mindkét lábát, a tartálynak dőlt, és összegörnyedve telefonált, vagyis hát rendszeresen hívott egy számot, amely most is foglalt volt.
Már megint! ‒ forrongott magában. Kinyomta a telefont, várt egy kicsit, zaklatottan nézegette az édesanyjától örökölt karóráját, megint hívta a számot, megint foglalt volt. Napok óta így teltek az óraközi szünetei.
Megszólalt az iskolai csengő, kezdődött az órája, indulnia kellene. A francba, én vagyok a tanár, várhatnak! Várjanak is! Bár annak örülnének, ha be sem mennék, vagy ha nem lennék. Telefonálj még egyet, gyerünk! ‒ biztatta magát, és ismét hívta a rendelő számát, ezen a héten már legalább huszadjára. Kicsöngött. Utálok telefonálni. Nyílt a mosdóajtó, belépett valaki; a tanárnő megrettent, kinyomta a telefont. Az a valaki határozott léptekkel bement a másik vécéfülkébe, bezárkózott – ezt is határozottan tette. No, indulj végre, vonulj be a tanterembe! ‒ adta ki az utasításokat saját magának. Hülyeség volt kinyomnod, talán fölvették volna, túl lennél rajta, végre kaptál volna időpontot! ‒ folytatta önmaga korholásával. Nem biztos, hogy ismer. A léptei alapján a Margitka volt, ő megismeri a hangomat. Itt csak a Margitka lép ilyen határozottan, meg az Evelin. A szuszogása inkább evelines volt. A következő szünetben már az egész iskola tudná. Akkor is hülyeség volt kinyomnod! Apa is túl későn ment orvoshoz. Na látod, pláne hülyeség volt! Kit érdekel az Evelin? De nem kell tudniuk, hogy orvoshoz… Bár ezt nem kéne szégyellni, de mi van, ha Evelin rákeres az orvos nevére, akihez kérem az időpontot? Továbbadja a tanáriban. Nem kell mindenkinek tudnia, senkinek sem kell. Biztos az Evelin volt. Mindegy, jobb ez így. Dehogy jobb, balek vagy! – szidalmazta magát vonulás közben.
Az órán egy fiú épp a Toldiból olvasott fel. Csak délig lehet időpontot kérni, így ma már csak egyszer lesz lehetőségem próbálkozni, ráadásul csütörtök van. Csütörtökön át kell érnem a B szárnyba, mosdó pedig nem esik útba, ahol elbújhatnék, üres terem nem lesz, és túl sok idő lenne visszaérni az udvarról vagy az utcáról.
‒ Jól tetszik lenni? ‒ kérdezte a tanári asztallal szemben ülő lány a sápadt-rémült tanárnőtől. Ez nem a Toldiból van ‒ eszmélt fel. Bólintott, a felolvasás folytatódott. A tanárnő elmosolyodott, úgy igazán. Az a fajta mosoly volt, amitől megszépül az ember arca. Milyen kedves lány, ezt már évek óta nem kérdezte meg tőlem senki. Legutóbb talán Pali, de annak már 7 éve. Mi lehet Palival? Azt hiszik, rosszul vagy, most kimehetnél. Menj már ki! ‒ parancsolta magának. Telefonálj, használd ki az alkalmat! De még sosem csináltam ilyet, és mi van, ha arra jár Evelin vagy Margitka, vagy akárki? ‒ szólalt meg a gyáva énje. Mindenki órán van, nem jár kint senki. És ha mégis? Most az sem baj, ha meghallják, hogy rendelőt hívsz, rosszul vagy!
A tanárnő hallgatott magára, kiment a teremből az üres folyosóra. Kinézte az egyik sarkot, ahonnan beláthatja a területet. Levette a cipőjét, nehogy zajt keltsen. Amíg eljutott a telefonálás helyszínére, számtalanszor hátranézett, mintha üldözné valaki, vagy valami bűnös dologra készülne. A falnak dőlt, majd némi hezitálás után lámpalázasan hívta a számot. Ami ezután történt, arra igazán nem számított: két csörgés után felvették a telefont:
‒ Igen, tessék, rendelő! ‒ szólalt meg egy bariton hang, amely a tanárnő kedvence. Beszélt a férfival időpontról, taj számról, és hasonló érdekes adatokról. Miután elköszöntek egymástól és letették a telefont, a tanárnő kissé csalódottnak tűnt. Hm. Ennyi? Ezért a rövid hívásért gubbasztottam annyit a vécédeszkán? Mint amikor apától zoknit kaptam szülinapomra. De legalább megvan az időpont, és jó volt végre új hangot hallani.
A tanárnő visszament az osztályterembe, befejezte az órát, majd összepakolta a holmiját, bement a tanáriba, ahol váltott pár felesleges szót a túlpúderezett Evelinnel, majd egykedvűen elindult a következő órájára. Evelinről jut eszembe, bemegyek a mosdóba, csak úgy, amiért mások is járnak mosdóba. Már nem kell túlságosan sietnem. Beült az egyik vécéfülkébe, a másik foglalt volt. Mit kezdjek most magammal, mármint a pisilésen kívül? Felhívhatnék valakit időpontért. Mondjuk Klárikát, a fodrászt. Bár ő rögtön felveszi, és nem is lenne titkos hívás. Őt bárhol bármikor felhívhatom, és nem is új hang. Megbolondultál! Ismerkedj! ‒ teremtette le a korholós énje. Valami kaland kellene nekem, feszültség. Az iskola nem elég? Megvan, tudom már, továbbra is hívogatni fogom a rendelőt, titokban, ahogyan eddig! ‒ pattant ki a fejéből a megváltó ötlet. És ha felveszik, kérsz még egy időpontot? ‒ röhögte ki a saját ötletét. Akkor kinyomom a telefont, de eljátszom, hogy időpontot kérek egy orvoshoz, ezért kellene ismét titkolóznom. Újra lesz valami izgalom. Hagyd már abba, te bolond! Inkább menj sziklát mászni, vagy motorozni!
Megcsörrent a tanárnő telefonja, amin igazán meglepődött, mert már el is felejtette, hogy képes csörögni, hogy őt is hívhatja valaki. A bariton hangú férfi volt az, magánszámról.
‒ Ébredjen! Itt vannak a gyógyszerei ‒ törte meg a tanárnő álmát az ápolónő, és kihúzta a függönyöket.
‒ Jó, de utána megyek, randim lesz egy kedves hangú férfival.
‒ Ezt mondogatja hónapok óta, de ezt is csak képzeli, és Pali sem létezik. Nem kíváncsi magára senki, nem keresi senki. És megmondtuk már magának számtalanszor, hogy innen nem lehet csak úgy kijárkálni, főleg nem a maga helyzetében.
‒ És az óráim? Mi lesz az óráimmal? ‒ aggódott a tanárnő.
‒ Nincsenek órái, nem tanít sehol, nem is tudjuk, hogy ki maga, ezt próbáljuk kideríteni hónapok óta.
‒ Kaptam időpontot telefonon…
‒ Ezt is elmondta már, de az a telefonszám nem létezik. Magának még telefonja sincs.
Author: Varró Sándor
Újrakezdő írogató vagyok. Még mindig, battyogva az 50 felé. Az egész úgy kezdődött, hogy valamiért műszaki szakközépbe jártam, és az egyik magyarórára verset kellett írnunk. Életem egyik legizgalmasabb házi feladata volt. Megírtam a verset, másoknak is, ők pedig cserébe a gyakorlati órán meghegesztették nekem, amit kellett, két vasdarabot (igazából így végeztem el a műszaki szakközepet, megírtam egy fogalmazást másoknak, cserébe megkaptam pl. a szakrajzot). A tanárnőt nem érdekelte a két vasdarab, ahogyan engem sem, de tetszett neki a versem. A negyedik évben filozófiaóráink voltak. Nekünk, leendő épületgépészeknek, légtechnika és fűtésóra között Arisztotelész és társai. És ekkor végre jött egy újabb érdekes házi feladat: Mi az élet értelme? Erről kellett fogalmazást írnunk. Már nem tudom, mit írtam, ahogyan az élet értelmét sem tudom egyértelműen, mindenesetre tetszett a tanár úrnak, biztatott, hogy olvassak és írjak. Furcsa szerzetnek számítottam, ugyanis az épületgépész szakközépből magyar szakra jelentkeztem, bár nem hiszem, hogy az előzmények után bárki is meglepődött ezen. Szerettem volna újságíró lenni, de nem lettem, ugyanis kénytelen voltam belátni, hogy nem az a típus vagyok, aki odamegy idegenekhez vagy hírességekhez és az orruk alá nyom egy diktafont (vagy bármilyen hangfelvevő eszközt). De azért volt, hogy írtam főiskolai, egyetemi lapokba, valamint rendezőasszisztensként bekerültem a 2003-ban...