Sok víz lefolyt azóta a testemen

Sisa Richárd: Sok víz lefolyt azóta a testemen

Sok víz lefolyt azóta a Dunán.

Sohasem voltam beteg.

Patikába be nem léptem, minek, nem kell onnan nekem semmi, pedig mindennap elhaladtam előtte, tudatos fehérségétől fejest ugrott sárga arcom.

.

Rúdtáncolt a hideg a lány csontján.

Karcsú kezei betakarták szemét, álmos árnyakat állítva tükör arcára.

Kezével a szemét fedve járt-kélt, ujjait legyezőként csak akkor tárta szét, mikor emberek gyűrűjében font gyöngyöt.

 

Lilla nem született meztelenül. Jobb kezét egy színtelen szalag csaholta körbe.

Azóta viseli, elviseli, levenni nem tudja, nem is tehetné, c ‘est la vie.

Mindenkin ez van.

Kezdetben nem zavarta, rendületlen becsülettel kaparta ki a gyöngyöket, hogy aztán isteni örök érvénnyel a szalagra biggyessze azokat.

Később értette meg. Ahogy a szalagtól sem, a gyöngyöktől sem lehet megszabadulni. Ha egy didergő gyöngyszem melegért kutatva belebújik bőröd redőibe, az ott is marad.

Bármi is legyen.

Bármi.

 

Lilla szemeit színpadi függönyként palástolták el merev kezei, amik valahogy sosem fáradtak el, bármennyi ideig is függtek az arc rétje felett. Lilla nem szerette a szemeit, úgy érezte, azok valótlanul sugározzák kilétének mivoltát. Szeme, arca, teste makulátlan volt, az allegorikus angyalfigurák boldog harsonajátékként kántálták fiatalságát, miközben a falak között penész és poshadás volt. Ő a bőr köntöse alatt, a pincében, idős volt. Jobb kezén futó szalagja majdnem szétszakadt az erek árkain.

 

Rúdtáncolt a hideg a lány csontján.

Egyedül ballagott, karcsú kezei szemén pihentek.

A kezek vártak. Vártak valamire.

 

Lilla a patika felé tartott, pedig sohasem volt beteg.

A patikát mindenki ismerte, mégsem járt benne senki.

Csak Lilla járhatott ki-be.

Oda-vissza.

A patika és az emberek között.

Mindenki elméjében élénken élt ennek cinizmusa, hiszen a lánynak nem volt szándékában leróni tiszteletét amott.

Az emberek igyekeztek segíteni neki, hogy dobbantson, tépje fel az ajtót. Sokan akartak a patikába tódulni, bár mindenki értette, Lilla az egyetlen ember, aki előtt feltárulhat a hely.

A többiek csak Lilla közvetítése által, körmönfont módon, az ajtó kitámasztásával bújhattak volna beljebb, de az ajtó zárva maradt, pont úgy, mint Lilla.

 

Lilla a patika felé tartott, pedig sohasem volt beteg.

Az emberek, aki beszéltek Lillával, akik megszerették Lillát, mind betegek lettek. Szerettek volna betérni a patikába, hogy a rajtuk elhatalmasodó kórra pontot téve kigyógyuljanak, de Lilla rendre elutasította őket.

 

Lilla gyöngyöt font.

Ez volt az egyetlen tevékenység, hol leengedte kezeit, hiszen szükség volt azokra a fonás közepette, amik ilyenkor a kagylón vezeklő Vénusz zavarával hulltak alá.

Mint a bukott angyalok.

Megbuktak.

Megbuktak, hiszen nem oltalmazták Lilla szemeit.

 

Gyöngyöt font a szalagra, embereket font maga köré. Majd mindenkit eltaszított.

Minden beszélgetés jól indult, harmónikusan vándorló vadludakként mázolták be az eget a mondatok, melyekből kapcsolatok kereteződtek, ismeretségek. Az ismeretségekből barátságok, de minden egyes alkalom után, mint egy ouroborosz-stáció, önnön farkába harapó kígyó kegyetlen ciklusaként ismétlődve, ugyanott nyesték el ezeket a barátságokat a Moirák.

Minden puha gesztus, érdes mosoly, csiklandós kacsintás egy azon helyen futott össze: a patikánál. Végső soron mindenki oda akart bejutni.

 

Lilla egyedül font gyöngyöt. Kezei nem tudták mitévők legyenek. Bár a fonáshoz elengedhetetlen szükséglet mutatkozott volna a kezekért, a lány egyedül volt, kezei pedig csak akkor ereszkedhettek alá, ha társasága volt.

Lilla önmaga ellen védekezett.

Ha magányában engedte volna le kezeit szeméről Lilla, akkor csak a patikát látta volna. Emberekkel vegyülve ezzel ellenben nyugodtan megtehette, hiszen ők elterelték figyelmét, nem gondolt, nem látta a patikát.

Viszont muszáj volt a gyermekded gyöngyökből füzért fodorni, így kezei kiengedték szemét az árnyak öbléből.

Lilla látott.

Először látott egyedül.

Először látta a patikát.

Nem sok víz folyt le azóta a Dunán.

Lilla a patika felé tartott, pedig sohasem volt beteg. Vagy mégis?

A lány megpróbálta precízen összeegyeztetni a patikát a gyöngyfonással, anélkül, hogy az előbbi helyszín, az utóbbi cselekvés alatt szóba került volna. Lehetetlen vállalás volt. Ez a gondolat úgy döntötte le Lillát a lábáról, mint a hajnali szellőfürtök az éjszakák vadóc orkánzuhatagát.

Íme néhány vitathatatlan életigazság:

• Minden éjszakát hajnal követ.
• Minden beszélgetés egyre közelebbről járja körbe a patika kérdéskörét, asszociációkkal, szinonimákkal, palimpszesztekkel labdázva, egészen a megátalkodott valóság kibukásáig:

engedj be a patikába!

ENGEDJ BE a patikába!!

ENGEDJ BE A PATIKÁBA!!!

Lillának végre felesett a tantusz.

Ki kell nyitnia a patikát, különben ráncai nem más ráncival együtt válnak rommá. Vagyis egyedül marad.

Ki kell nyitnia a patikát, különben keze korhadt kórusként fog szemén mormolni, amíg világ a világ. Vagyis vak lesz.

Ki kell nyitnia a patikát, mert egyszer minden kinyílik, menekülni lehet, elbújni ér, mások elől el tudsz, önmagad elől azonban soha.

Vagyis egyszer meg kell, hogy értsd, ki vagy Te.

Ki az, akit Énnek hívunk.

Ki az a Lilla.

 

Lilla a patikához ért. Sárgás arca fejest ugrott a látványtól.

Kezei először ugrottak le orrnyerge hidjáról, kezei először omlottak gyökerekké a patikánál, először látta teljes kikezdhetetlenségében a patikát.

 

Elérkezett a pillanat.

Elérkezett az azóta, a “Sok víz lefolyt azóta a Dunán” mondásból.

Lilla behatolt a patikába.

Mint kés a vajba.

Ahogy Lilla a patikába, mi Lilla szemszögébe hatolunk belé:

Nem folyt le víz azóta a Dunán.

A testem a patika,

A szellemem a patika,

Én vagyok a patika.

 

Bent a patikában, azaz bennem, tél van és csend és hó és halál.

Halott gyermekek feküsznek körös-körül, arcukon még rozés rózsák.

Lehajolok az egyikhez. Jobb kezén ott aluszik a szalag, gyöngyök nélkül.

Megfogom deres kezét.

Nem az övét, az enyémet.

Ezek a gyermekek mind én voltam egykoron, mind én voltam, s vagyok is, én Lilla.

Ők alkotnak, a sok gyermekkori énem, kik szerették önmagukat, engem, s akik meghaltak a kételkedés keresztjén.

Elkezdtem futni önmagamtól.

A patikától.

 

Gyöngyfonással tereltem el figyelmemet, nehogy a patikával, magammal kelljen foglalkoznom.

Könnyebb volt nem gondolni arra, ki vagyok, és csak létezni, elúszott dinnyehéjként.

De mindennek megvan a maga böjtje.

Bárki, aki igazán közel akart kerülni hozzám, szövetjeim párna módra felhasadt falatjaiban fuvolázni akart, bejárni engem, a patikát, azt kizártam.

A patika nem fogad betegeket!

De közben én lettem a beteg.

Beteg vagyok, beteg.

Nagy beteg.

.

Patikába beléptem, mert kell onnan nekem valami, mindennap elhaladok előtte, tudatos fehérségétől megreped arcom, mosolygok.

Beteg vagyok.

De gyógyulok.

 

Sok víz lefolyt azóta a testemen.