Kék tornacipőjének fűzőjén apró, fekete hangya masírozott kitartóan. Fürgén haladt a fehér cipőpertlin. Amikor a masnihoz ért, kicsit megtorpant. Úgy tűnt, gondolkodóba esett, vajon folytassa-e az útját, vagy visszaforduljon. Rövid hezitálás után bátran nekieredt a tekervénynek, egészen a fiú kezéig, amely a cipő fölé hajolt.
A tizenhárom éves Márton figyelmesen nézte a pirinyó rovart. A hangya érezte, hogy ez valami más. Megint tétovázott egy darabig, aztán óvatosan megtette az első lépést Márton mutatóujján. Mivel nem esett bántódása, tovább mendegélt.
A kamaszfiú törökülésben ült a fűben, farmerján helyenként zöld fűfoltok éktelenkedtek. Szeretett kirándulni, szerette a természetet. Ilyenkor magában lehetett. Senki nem zavarta, senki nem kérte számon. Szőkésbarna, félhosszú haja az arcába hullt. A kis vendéget, aki tovább araszolt ujján, lassan az arca elé emelte. Kék szemét a hangyán nyugtatta. Talán egy békés perc is eltelt így, amint nézte a ténfergő hatlábút, majd óvatosan egy fűszálra helyezte. Apró grimasszal búcsúzott tőle.
A tavaszi szellő hűvösen simogatta Mártont. A fiú megrázkódott, majd feltápászkodott. Korán volt még. Az erős napsütésnek még nyoma sem volt. A fák lombjai hajladoztak. Susogásuk megnyugtatta a fiút. Csend honolt a dombtetőn, ahová drónfelvételt jött készíteni.
Kedvelte a Nagy-Getét. Imádta a szeme elé táruló panorámát: az Ebedi szigetet, amely elválasztja a Nagy-Dunától a Kis-Dunaágat. Hullámos dombvidék ölelte körbe Tátot. A magasból tökéletesen elkülönülnek a gondosan megművelt szőlőültetvények, gyümölcsösök, erdők, kaszálók és szántóföldek.
Mártonnak eszébe jutott, hányszor jártak itt apjával. Beszélgettek, papírsárkányt eregettek, hevertek a fűben. Azután egyszer csak nem jöttek többé. Ahogy feltolultak az emlékek, tiszta, égszínkék szemét elöntötte a könny. A torkában is keserű ízt érzett, és legszívesebben kiáltott volna fájdalmában. Azután arra gondolt, miért ne kiálthatna, miért ne adhatná ki magából az elviselhetetlen gyötrelmet, mely súlyként nehezedik rá? Kiáltott. Hosszan és mélyről. Ami végül artikulálatlan hörgéssé torzult, majd elcsitult. Percekig állt ott. Letörölte könnyeit.
Megkönnyebbülve indult hazafelé, hóna alatt a drónnal. Eszébe jutott, milyen határtalan boldogságot érzett, amikor születésnapjára megkapta a masinát. Tudta, hogy gyakran visszatér majd a Nagy-Getére. Végre megvalósíthatja álmait, és minden szabadidejét a természetfotózásnak szenteli.
Apja betegsége alatt Márton és édesanyja együtt viselték a gondoskodás terhét. Az egykor makkegészséges, jó kedélyű férfi napról napra erőtlenebb lett. Az anya minden erejét lekötötte szeretett férje ápolása. Munkahelyén helytállt, miközben rettegett a jövőtől. Otthonukat rendben tartotta. Kezelésekre vitte férjét, kapcsolatban állt az orvosokkal, kiváltotta a recepteket. Ha szükséges volt, injekciózta is a beteget az előírások szerint.
Márton akkoriban kezdte a szakközépiskolát. Anya minden nap készített fiának szendvicseket tízóraira. Tájékoztatta fia osztályfőnökét az otthoni helyzetről, igyekezett szem előtt tartani Márton tanulmányait, de a részletekre képtelen volt odafigyelni. Tél közeledtével jött rá, hogy még azt sem tudja, fia milyen betűjelű osztályba jár.
A tragédia mindkettőjük életét derékba törte. Elköltöztek Tátra, a Szív utcába, hogy közel legyenek az anyai nagyszülőkhöz. Márton felnőtt módjára viselte a veszteséget, szíve megkeményedett. Anyja kétségbeesett, elveszett lett, vergődött, mint a partra vetett hal. A gyász sebeit a hazaköltözés sem enyhítette. Megnyugvást remélt a hazaköltözéstől, de a lelki fájdalom nem enyhült.
Fia közben egyre önállóbb lett, döntéseit egyedül hozta meg, egyre kevesebb szüksége volt már anyjára. Amikor a szerencsétlenség után másfél évvel udvarlója akadt a fiatalasszonynak, enyhülni látszott a magány érzése. Addigra már lényegesen talpraesettebben viszonyult az élet nehézségeihez, hozzászokott, hogy problémákkal egyedül kell megküzdenie.
Márton viszont ellenségesen, féltékenyen viselkedett az udvarlóval. A megtört asszony fia fricskáinak céltáblájává vált. Kapcsolatuk megromlott. Már nem beszélgettek egymással úgy, mint régen. Az anya próbált közeledni, de a fiú falat húzott maga köré.
Ez a reggel – amikor Márton elrohant otthonról – sem indult zavartalanul. Anya munkába készülődött, a fiú tavaszi szünet révén még aludt. Kávéfőzés közben listát írt fiának az aznapi teendőkről. Éppen elkészült, amikor Márton kilépett a szobájából. Meglátta a listát, és anyjára ripakodott:
– Muszáj minden napra ennyi házimunkát adnod? Nem fogok egész nap gürizni, mikor szünetem van!
– Nem kell egész nap dolgoznod! Csak arra kértelek, hogy légy szíves vidd ki a szemetet, és készítsd be a tűzifát estére – mondta a nő nyugodtan, bár rosszul esett neki a hangnem. – Én hatig dolgozom, utána bevásárolok, és főzök holnapra. Tudod, hogy ma Bajra mész Kittiékhez, náluk alszol. Ne feledd a csokoládékat! – mutatott az asztalon heverő édességekre. – Én nem bírom el a fás kosarat. Muszáj összefognunk, hogy jussunk valamire!
A fiú magára rángatta farmerját, felkapta a székről pulóverét. Hóna alá csapta a drónt.
– Jó, akkor mindjárt el is kezdem, nehogy jól érezzem magam! – mondta dühtől eltorzult arccal, és úgy becsapta az ajtót maga után, hogy beleremegett a ház. Anyja leforrázva, megszégyenülten állt a konyha közepén.
Így indult el Márton a hegyre, feldúltan. Harag és sértettség kavargott benne. Gyűlölte az egész világot, fájt, hogy tizenhárom évesen elvesztette az apját, hogy magukra maradtak. Ahogy a kirándulás után közeledett házikójukhoz, egyre többször jutott eszébe a reggeli vita, és a fájdalom, amit anyja szemében már annyiszor látott.
Megette a kikészített kakaós csigát, vágott egy kis begyújtóst és behozta a nagy fás kosarat. Leült a hintaágyba. Fél tizenegy volt. Még simán eléri a tizenegy órási buszt, és már unokatestvéreivel ebédelhet. Berta néni mindig valami különlegességgel kedveskedett neki, ha meglátogatta őket. Kitti és Ferkó még csak ötödikesek, mégis nagyon jól megértették egymást. Szeretett velük lógni, dumálni, bringázni. Idősebb unokatestvérüket mindig nagy becsben tartották az ikrek. Nagybátyjuk halála óta még többet hívta őket Berta néni magukhoz.
Berta csülkös babgulyást és császármorzsát készített a gyerekeinek és Mártonnak. Kitti és Ferkó a buszmegállóban vártak. Baseball sapkájukat már a buszból észrevette Marci. A kisfiú kékben, a kislány kedvenc színében: rózsaszínben. Szőke copfja kikandikált a sapka hátulján. Kantáros nadrágjaikban úgy festettek, mint a kis kertészek. A komor arcú fiú azonnal felderült, ahogy meglátta unokatestéreit.
– Szia Marci! – kiáltották kórusban az ikrek, és kitárták karjukat. Márton magához ölelte a gyerekeket.
– Sziasztok! Úgy hiányoztatok! Mi újság, hogy vagytok? – árasztotta el kérdéseivel Kittit és Ferkót. Az ikrek elmesélték, milyen filmet láttak tegnap a moziban, milyen új bicót kaptak szüleiktől, és persze elújságolták, milyen finom ebéddel készült nekik édesanyjuk. Márton átadta a tábla csokoládékat, amiket ajándékba hozott, és közben hazasétáltak. Egész úton új hobbijáról, a drónfelvétel készítésről áradozott Ferkóéknak, akik itták szavait.
Ebédeltek, délután fociztak a kertben, majd miután jól kimelegedtek, limonádéztak. Négy óra körül biciklizni indultak a faluba. Marcinak is akadt egy. A gyerekek vidáman gurultak járgányukkal a csendes utcákon.
Közben Kitti csacsogott új angol tanáráról, Ferkó élménybeszámolót tartott budapesti osztálykirándulásáról. Márton élvezettel hallgatta őket. Nevetgélésüket ismerős dallamfoszlány szakította meg. Befékeztek biciklijükkel, és a hang irányába indultak. Kitti izgatottan felkiáltott:
– Ez Jason Derulo!
– A Savage Love! – kurjantotta Ferkó. Márton is azonnal felismerte a slágerlistás dalt, mely a három gyereket a közösségi házhoz csalta. Megálltak a kerítésnél és kíváncsian benéztek. Az udvaron tucatnyi lány és asszony mozgott egyszerre. Élénk színű sportruhákat viseltek. Élvezettel táncoltak a zenére. Kitti azonnal ontotta az információkat:
– Ezek a nőcik zumbáznak! Vera is szokott járni, anya munkatársa. Nagyon menő! – mondta el egy szuszra. Közben az udvaron táncolók is észrevették a gyerekeket, és kiabálni kezdtek nekik:
– Gyertek be! Csatlakozzatok hozzánk! – hívták barátságosan őket. Ferkó és Kitti kicsit félénken, de elindultak feléjük. Mire a zumbások még kedvesebben csalogatták a lurkókat. Végül Kitti kézen fogta Ferkót és bátran beállt a táncosok közé. A netről jól ismert koreográfiát pontosan követték az ikrek. A táncosok elismerően dicsérték a gyerekeket. Kittiék Mártont is hívták, aki először vonakodott, majd gondolt egyet, és ő is közéjük állt. A táncosok éljenzéssel díjazták Márton bátorságát.
A fiú kezdetben szégyenlősen, majd egyre felszabadultabban táncolt. A végére mindannyian teljesen kimelegedtek. A zumbások tapssal jutalmazták a gyerekek ügyességét. A mosolygós tréner kedvesen szólt hozzájuk, és elárulta, hogy a következő szám is nagyon közkedvelt. Amikor felcsendült Daddy Yankee Con Calma című slágere, már Márton és az ikrek is lelkesen tapsoltak. Várták, hogy elkezdődjön a dal. Ferkó, Kitti és Marci igyekeztek ellesni a lépéseket, s közben fergetegesen szórakoztak. Egyik dal jött a másik után, és Márton elfelejtette, milyen rosszul indult a napja.
Ahogy követte a tánclépéseket, eszébe jutott a reggeli hangya. Úgy érezte, ő maga is egy apró hangya ebben a világban. Menni kell tovább, akkor is, ha az út ismeretlen vidékre vezet.
Author: Dományi Zsuzsanna
Gyermekkorom óta történetek születnek a fejemben. Mindig is mélyen vonzottak a művészetek – a képzőművészet, a tánc, a színház és a film –, de legnagyobb hatással az irodalom volt rám. 2000-ben színháztörténészként, 2008-ban gyermekkönyvtárosként végeztem. Tizennégy éven át dolgoztam gyermekkönyvtárosként, jelenleg iskolakönyvtáros vagyok. Hivatásomnak tekintem, hogy megszerettessem a gyerekekkel az olvasást, és hozzájáruljak ahhoz, hogy olvasó felnőttekké váljanak. Első meseregényem, a Boszi és Tücsök, avagy két jó barát a Karéjosból 2023-ban jelent meg. A történet folytatása, a Boszi és Tücsök a Zöld-Floki-szigeteken 2024-ben látott napvilágot. Mindkét kötet a 6+-os korosztálynak szól. Főhősei Fortélyos Emerencia jó boszorkány és varázslósegédje, a torkos Tücsök macska. Meseregényeimet szójátékokban gazdag, választékos nyelvezet jellemzi, amely játékosan bővíti a gyerekek szókincsét; a humorral és kalandokkal átszőtt cselekmény pedig élményszerű olvasást kínál. A mesék vizuális világát Bodonovich Márta akvarell illusztrációi teszik teljessé. Gyakran látnak vendégül óvodák, iskolák, könyvtárak író-olvasó találkozón, olvasásnépszerűsítő foglalkozáson az ország különböző pontjain. Jó érzéssel tölt el a gyerekekkel való találkozás. Nagy örömömre 2025-ben és 2026-ban rövidprózáim jelentek meg az Irodalmi Rádió antológiáiban. 2026 óta gyermek- és ifjúsági irodalmi szakember vagyok. . Bár elsősorban gyermekeknek írok, szívesen fordulok a felnőtt olvasóközönség felé is. Weboldalam: domanyizsuzsanna.hu