Ma is hoztam egy darabka fényt,
tenyeremben őrzött, reszkető
reményt.
Bár a föld már nevedre zárult,
én arcoddal őrzöm minden törött
álmunk.
Csendesen hullik rám az este,
az eget is takarja a gyász
terhe.
S én itt állok egy szál virággal,
egy ellobbant élet
ravatalánál.
Hangod őrzöm mélyen, legbelül,
ahol az idő nem fut el
hútlenül.
Van, hogy még várlak mindhiába,
vagy csak hadd legyek lelked
utitársa.
Leég a gyertya s elfogy a fény
s én fekszem sírod hideg, fagyos
kövén.
Author: Hetei Brigitta
Ami bennem nem fér el csendben, abból néha vers születik. Írok félelmekről, hiányokról, szeretetről és arról a különös világról, amely odabent sokszor egészen más, mint amit kívülről látni lehet. Nem megfejteni szeretném az érzéseket, csak szavakat adni nekik. Mert talán a vers legszebb pillanata az, amikor egy idegen sorban valaki saját magára talál.