Egy október délután csörgött a telefonom.
– Tudod, hogy édesapa kórházba került?
– Nem, ez nem lehet igaz! – Éreztem, összeszorul a szívem. Fél órája még együtt ebédeltünk…. Mi történt?
– Még ki akart menni a kertbe dolgozni. De nemsokára bejött, lepihent, mert nagyon elgyengült. Mikor kiment a fürdőszobába, összeesett.
Édesanya ott ült a szobája melletti folyosón a kórházban. Nem engedték be hozzá.
Akkor még nem tudtam, hogy ilyenkor imádkozni kell, könyörögni Istenhez. Csak fel-alá járkáltam a szobámban. Idegesen vártam a híreket.
Nemsokára öcsém fájdalmas hangon belekiáltotta a telefonba:
– Szívinfarktusban meghalt!
– Azonnal el kell mennem hozzájuk! – zakatolt a szívem.
Akkorra már anyukám is hazajött a kórházból. Öcsém is, anyukám is jajgattak a fájdalomtól.
Nem voltam vele az utolsó perceiben! Nem tudtam átölelni, elmondani neki mennyire szeretem… Én csak befelé sírtam el könnyeimet. Néha elfogynak a szavak.
Most eszembe jutott, amikor kitárt kezekkel szinte futott felém, amikor fél év után hazaérkeztem Vlagyimirból, ahol főiskolásként tanultam. Olyan jó volt a karjaiba bújni!
– De jó, hogy végre itthon vagy! – simogatta meg a hátamat.
Nem is gondoltam, hogy ő is nagyon vár már haza. Ezelőtt nem mutatta ki az érzelmeit.
Az is milyen óriási élmény volt, amikor kislány koromban kipróbáltam a motorozást! Mögé ültem a motorbiciklin és szorosan átöleltem, nehogy leessek. Nem féltem, mert apukámat öleltem, aki mindig biztonságot jelentett nekem. Pici gyermekként hányszor tartott karjában, ha elfáradtam séta közben!
Később, mikor nagyobbak lettünk az öcsémmel, mindig elvitte nyáron a családot nyaralni a Balatonhoz vagy Mátraderecskére a vasutas üdülőbe. Nagyon boldog napok voltak! Élveztük a balatoni fürdőzést, vízibiciklizést, napozást, sétahajózást. Esténként sétáltunk a parton, számoltuk a csillagokat. Hallgattuk a parti szórakozóhelyekről kiszűrődő zenét. Áradt a nyugalom. Mátraderecskén pedig a jó gyógyvízben áztattuk magunkat és sétáltunk az erdőben. Mindez átsuhant az emlékezetemben…
Tudott édesapám szigorú is lenni. Mikor már nagylány lettem, szórakozni is eljártam. Mégis este kilencre mindig otthon kellett lennem. Eszembe sem jutott, hogy ellenkezzem vele.
Talpig becsületes ember volt. Példát mutatott arra, hogy erkölcsösen viselkedjünk, adott szavunkat megtartsuk, szorgalmasan dolgozzunk, rendet hagyjunk magunk után. Emlékszem, mindig élére összehajtogatva tette el ruháit a szekrénybe.
Tudott édesapám indulatos is lenni, ha felbosszantották. Olyankor elkiáltotta magát, időnként csúnya szavakat is használt. Mi pedig édesanyámhoz menekültünk az öcsémmel. Kértük, hogy kis rosszalkodásainkat ne mondja el neki. Nem várhatjuk el, hogy egy férfi szelíd nőként viselkedjen. Ő is azt tanulta az apjától, hogy egy apának szigorúnak kell lennie.
Gyermekkorában ministrálni is járt. Anyukám pedig máriás lány volt. Már akkor nézegették egymást.
Egyszer édesapám vitt el orvoshoz, méghozzá fogorvoshoz. Mindig gondosan ápoltam a fogaimat, mégis megtörtént, hogy a középiskolában rettenetesen elkezdett fájni egy hátsó fogam. Sírtam is. Az osztályfőnököm felhívta édesapámat a munkahelyén.
– Kiss Józseffel beszélek? A lánya itt ül mellettem a tanári szobában. Hangosan sír, hogy nem bírja tovább elviselni, annyira fáj a foga. Még az arca is feldagadt. Annyira megsajnáltam!
– Kérem, vigasztalja meg! Már indulok is – fogta el az együttérzés édesapámat. Valóban, egy fél órán belül ott volt.
– Ne félj lányom! Biztosan a bölcsességfogad fáj. Sok emberrel előfordult már. Az orvos ad egy injekciót, ami teljesen elérzésteleníti az állkapcsodat és kihúzza.
Ahogy közeledtünk a vasútállomás épületéhez, ott is az emeleten levő rendelőhöz, mintha kevésbé fájt volna. De néha azért belenyilallt.
– Ezt bizony ki kell húzni – állapította meg az orvos. Fél óra múlva el is szállt a fájdalom. Odabújtam édesapámhoz. Milyen jó, ha van egy biztonságot nyújtó, gondoskodó édesapám!
Sokáig nem tudtam feldolgozni az apukámtól való elválást. Hiányzott az erőt adó ölelés.
Novemberről mint a halottak hónapjáról emlékezünk meg a katolikus egyházban. Ilyenkor többször gondolunk rájuk, gyertyát gyújtunk. Egy ilyen nap után édesapám emlékével aludtam el. Éjjel arra ébredtem, hogy nagyon átmelegedik a szívem. Éreztem, apukám eljött és megölelt. Köszönöm…
Author: Gardynik Katalin
Gardynik Katalin vagyok, az Irodalmi Rádió szerzője. Hatvanban lakom. Hét évig éltem Lengyelországban is. Mielőtt nyugdíjas lettem, angolt és magyart tanítottam egy hatvani általános iskolában. Gyermekkoromban kedvenc időtöltésem az olvasás volt. Emlékszem, három hét alatt hat könyvet is kölcsönöztem a könyvtárból, hogy elolvassam. Régebben nem gondoltam arra, hogy írással foglalkozzam. Mindig nagyon szerettem utazni, mert utazás közben sok érdekes emberrel találkoztam, gyönyörű helyeken jártam és feltöltődött a lelkem. Anyukám többször mondta: egyszer könyvet kellene írnod az élményeidből. Mikor rátaláltam a pályázási lehetőségre, felcsillant a szemem. Végre van motivációm, hogy rendszerezzem történeteimet! Remélem, más is szívesen olvassa.
