A nyuszi legszebb húsvétja
A két nyuszi már nem volt fiatal, nem tudtak akkorát ugrani s úgy futni, mint rég; a répát is reszelve ették, és hosszú fülükkel nem hallottak már olyan jól, mint hajdanán. Bizonyára ezért nem figyeltek fel rá, hogy a vadász felhúzta a ravaszt, és leshelyéről több lövést is leadott rájuk. Egyikük a helyszínen elpusztult, másikuk súlyosan megsérült, és utolsó erőit összeszedve, sokkos állapotban, törött lábbal, vérző füllel egy bokor alá húzta halott társát, hogy elrejtse a vadász elől, majd kimerülten maga is lerogyott mellé. Másnap eltemette nyúlbarátját, a sírt kedvenc ágaival díszítette, és órákig nem mozdult mellőle. Gyászolt.
Nem tudott volna egyedül, a társa nélkül visszatérni régi otthonukba, pedig szép, tágas nyúllak volt, földalatti járatokkal és padlással, de most e laknak még az emléke is fájdalommal töltötte el; így lázasan, egyik hátsó lábát húzva, testi és lelki kínoktól gyötörve hozzálátott, hogy új lakhelyet keressen magának a távoli Királyerdő mélyén. Sokáig kitartóan dolgozott, hogy legyen hova behúzódnia, legyen hol álomra hajtania a fejét. Ez a lak nem volt olyan tágas, sem olyan szép, mint a régi, de így, egyedül neki megfelelt. Már majdnem sikerült összegyűjtenie azt a keveset, amire szüksége volt, amikor váratlanul farkasok jelentek meg otthonában. Körbevették, az ordasvezér kijelentette, hogy ők a Királyerdei Farkasok Társasága, és el kell végezniük egy fontos munkát a Királyerdő egyik legbefolyásosabb és leggazdagabb vállalkozója, Cumpa, a víziló megbízásából, akinek hatalmas üstjeiben mindig friss ebihal főtt, rotyogott a csigaleves, kemencéiben ropogósra sült a szöcskével vagy óriáshangyával ízesített, puha bélű kenyér és cipó, óriási serpenyőiben pedig minden erdőlakó örömére pirosra sült a békacomb, amit egy-egy pohár friss kecskevérrel vagy fecskenyállal öblítettek le. A derék séf most azt főzte ki, hogy – jó apa lévén – utódai, a lassan felcseperedő kis vízicsikók számára egy-egy szép nagy medencét építtet a nyúllak és a mellette levő kengurulak fölé. Ezzel a nyúl és a kenguru is jól jár, mert az ő lakhelyük is szebb és értékesebb lesz, a homlokzat megújul, ám a nyúlnak azonnal el kell hagynia otthonát, mert a munkálatok idején életveszélyes lenne az ott-tartózkodás. Csupán néhány hétről van szó – tette hozzá sunyi mosollyal Kohács, az ordasvezér.
A nyuszi félt a farkasoktól, nem tehetett hát mást, elhagyta alig elkészült kis rejtekét, hogy újabb hely után nézzen, ahol meghúzhatja magát. Fájtak a sebei, fájtak a csontjai, fájt a magány, de élni kellett. Ahhoz nem volt ereje, hogy földalatti járatokat ásson, de talált egy üreges fatörzset; az üreg szűk volt és kényelmetlen, de legalább az esőtől, széltől megvédte. Kimerülten, sebeit nyalogatva leheveredett, s próbálta elűzni a fel-felvillanó emlékeket a régi nyúllakról, ahol hosszú ideig élt társával és kisnyulaival, s ahová soha többé nem tudna visszatérni. Teltek a hetek, az idő egyre zordabbra fordult. Az égen sötét felhők gyülekeztek, viharos szél söpört végig a tájon, eleredt az eső, A nyuszinak semmije sem volt, hogy védekezzen a hideg ellen, mindene a királyerdei nyúllakban maradt. Ennivalót is alig talált, gyökereket, ágakat rágcsált, néha hozzájutott egy kis szénához, s ha mégis rálelt egy répára, nem tudta megreszelni, mert reszelője sem volt. Eljött a tél, az utóbbi évtized leghidegebb tele. Szakadt a hó, a szibériai hidegben a közeli kis patak befagyott, így a nyuszi ivóvízhez is alig jutott. Vágyakozva gondolt vissza királyerdei kis vackára, ami most szinte paradicsominak tűnt. Megbetegedett, sokáig lázasan, magatehetetlenül, étlen-szomjan feküdt a kényelmetlen, hideg üregben. Minden porcikája fájt, csúnyán köhögött, lesoványodott testét fagyási sérülések borították. Esténként imádkozott, hogy a következő napot túlélje. Imái meghallgatásra találtak, állapota lassan javulni kezdett. Amikor annyira erőre kapott, hogy ki tudott mászni az üregből, a hó és a fagy dacára hosszú lábain el-elfutott korábbi kuckójába, hogy megérdeklődje, mikor térhet vissza. Ám a Királyerdei Farkasok Társasága mindig elzavarta azzal, hogy szükségük van még némi időre, legyen egy kis türelemmel. A medencékben levő víz újra meg újra elöntötte a káposztaevő kis hajlékát; hol a födémet kellett javítani, hol a medence feletti tetőn akadt valami hiba, amiről soha nem a KFT tehetett, hanem az épület állaga, a Királyerdei Önkormányzat, vagy az időjárás. A nyuszi utolsó látogatása során Kohács, az ordasvezér durván nekitámadt, hogy ne zaklassa őket, csak feltartja a munkálatok végzésében, majd szólnak, ha visszaköltözhet. Szegény tapsifüles megijedt, és többé érdeklődni se mert. Kétségbeesetten tért vissza ideiglenes vackára, a fatörzs üregébe, és arra gondolt, segítséget kell kérnie. Tudta, hogy Királyerdő legagyafúrtabb, legravaszabb lakója Beberc, a róka. Felkereste hát Bebercet, aki meghallgatta a nyuszi történetét és megígérte, hogy segít: tárgyal Koháccsal, az ordasvezérrel és Cumpával, a medencéket megrendelő vízilóval. Így is történt, a róka többször beszélt hol egyik, hol másik féllel, de nem sikerült megállapodniuk. Beberc nem látott más megoldást, mint pert indítani a Királyerdei Bíróságon kártérítés ügyében. A róka még egy igazságügyi nyúlingatlanszakértő véleményét is kikérte, de többet ő sem tehetett, várni kellett. És a nyuszi – mit tehetett – várt. Csontjai lassan összeforrtak, sebei begyógyultak. De a hideg, a tartós éhezés és szomjazás megviselte, állandóan fázott, köhögött, hosszú fülei kegyetlenül fájtak. Betegnek érezte magát, de nyúlegészség-biztosítása csak a Királyerdei Kisállatrendelőre terjedt ki, amitől ideiglenes odúja túlságosan távol esett. Korábbi ereje, lendülete elhagyta, már az ugrálás is fájdalmat okozott neki, ám a legrosszabb a magány volt. Számkivetettnek, otthontalannak érezte magát. Gyakran gondolt távoli lóhere- és lucernaföldeken, gyümölcsösökben élő nyúlrokonaira, ismerőseire, és amikor kedvező volt a szélirány, küldött nekik egy-egy száraz, a hó alól előkapart falevelet, melyek tartalmát csak ők értették. Néhány nyúl válaszolt, más négylábúak olykor meglátogatták. A nyúl – fajához méltó módon szapora lévén – annak idején sok kisnyulat szült, akik közül egyik épp a Királyerdő közelében lakott, őt kérte hát meg, hogy időnként szedje össze a királyerdei lakhoz tartozó ládába érkező küldeményeket, száraz leveleket, és üzenje meg azok tartalmát. A nyúllány eleget tett a kérésnek, rendszeresen eljárt Királyerdőre. Ám egyszer döbbenten tapasztalta, hogy a korábbi Nyúllak helyett egy idegen név volt olvasható az anyanyúl postaládáján. Gondolt egyet, s belépett a kis lakba. Elborzadva látta, hogy egy görénycsalád lakik benne. A hajdan mindig tiszta, takaros kis kuckóban omladozott a vakolat, penészesek voltak a falak, mindent por, piszok borított, a szerteszét szórt romlott ételmaradékokban patkányok dagonyáztak, és orrfacsaró bűz uralkodott. A nyúllány rémülten futott Beberchez, a rókához, aki figyelmesen meghallgatta, majd nyúlbirtokháborítás miatt feljelentést tett a Királyerdei Rendőrkapitányságon ismeretlen négylábú ellen.
Szegény nyuszi még ki sem heverte a nyúllányától tölgyfalevélben kapott hírek okozta ijedtséget, amikor újabb csapás érte: az ideiglenes menedékhelyéül szolgáló üreges fatörzsnél megjelent két fiatal hiéna, a Ne.on alkalmazottainak mondták magukat, s azzal vádolták, hogy ingyen használja a nap melegét, a hold és a csillagok fényét. Elvitték hát a napot, a holdat, a csillagokat, és óriási bírságot róttak ki a nyúlra. Ezután – amíg a bírságot ki nem fizette – szegény tapsifüles sötétben vacogott az odú mélyén. A fizetségre, amit a visszaszállítás költsége tovább növelt, a nyúllány minden megtakarított répája ráment.
Majd nagysokára enyhülni kezdetti az idő, a havazást eső váltotta fel, s a felhők között alig észrevehetően felderengett a nap. A hó elolvadt, a kis patakban vidáman csobogott a friss víz. A hosszú tél után végre eljött a tavasz, s vele együtt a várva-várt üzenet: kuckóját rendbe hozták, a réseket, lyukakat betömték, a kis lakot kifestették, húsvétkor visszaköltözhet vackába. A tapsifüles hosszú hátsó lábaival azon nyomban elrugaszkodott a talajtól, és uzsgyi! rohanni kezdett a Királyerdő felé. Sajgó végtagjai ellenére szinte pillanatok alatt megtette az utat, csak úgy repítette az öröm, hogy újra birtokba veheti kicsi, de védelmet nyújtó otthonát. Ám a nyúllakba érve hatalmas csalódás érte. Minden forgács eltűnt a padlóról. Eltűnt a széna alagút, a szalmalabda, eltűntek a csörgős golyók. Sehol nem volt az etetőtál, sehol nem találta kis karomvágó ollóját, sem a fésűjét, s ami a legfájdalmasabb: eltűnt a répareszelő is, ami nélkül nem tudott táplálkozni. Lefeküdt a csupasz földre, és szinte háromszázhatvan fokos szögben látó szeméből kibuggyant néhány könnycsepp. De nem sokáig búslakodott: végre van otthona, ami megvédi a ragadozóktól, az erdő és mező tavaszi finomságaival éhét, a patak friss vizével szomját csillapíthatja, a vackából eltűnt dolgokat pedig visszaszerzi. És itt a húsvét, az év legszebb időszaka, a nyulak legnagyobb ünnepe, melynek tiszteletére még a nap is kisütött, meleg fénnyel árasztva el a tájat. A nyúl sok-sok színes tojást tojt, és mindenfelé elrejtette őket: a bokrok, fák alá, az út szélén egy-egy nagy lapulevélre, a kis patak partjára, a patakon átvetett pallóra, ő pedig elbújt és rejtekhelyéről figyelte, ahogy a gyerekek nagy örömmel felfedezik őket; ő pedig örült a gyerekek örömének.
Majd felvette nyúlcipőjét, s hipp-hopp barátja sírjánál termett. Egy csokor frissen szedett barkával díszítette, s leült a kis halom mellé. A napsugarak jólesően melegítették csapzott bundáját, miközben emlékképek özöne villant fel előtte. Szinte hallotta nyúlbarátja hangját, amint így szól: „Ne szomorkodj, még találkozunk”.
A hazavezető úton időnként megállt, és üde zöld meghívóleveleket küldözgetett népes rokonságának, akik hatalmas ugrásokkal villámgyorsan meg is érkeztek a világ négy sarkából, hogy megüljék az év legszebb ünnepét, melynek tiszteletére még a természet is felébredt téli álmából: a fák, bokrok ünneplőbe öltöztek, a madarak csicseregni kezdtek, s a vadvirágok szirmaikat bontogatva egész Királyerdőt elárasztották illatukkal. A tapsifülesek nem jöttek üres manccsal: ki forgácsot, ki szalmalabdát, ki csörgős golyókat, etetőtálat, karomvágó ollót vagy fésűt hozott. Az ajándékok között répareszelő is akadt. A nyuszi meghatottan mondott köszönetet rég nem látott rokonainak, és gazdagon megvendégelte őket minden jóval, amit erdő-mező csak adhat. Az étlapon lóherétől repcéig, cickafarktól pásztortáskán keresztül százszorszépig és pitypangig, gyökérzöldségektől magvakig minden volt, mi szem-szájnak ingere. Majd gyöngyöző forrásvízzel koccintottak; mindenhonnan énekszó, nevetés, vidám beszélgetés hallatszott, a kisnyulak egymást kergetve játszottak. A lakoma végeztével a Tapsifül együttes kiállt a porondra és rázendített, a nyulak pedig táncra perdültek. Olykor a fiatalabbak hirtelen felugrottak, majd egyet perdülve a levegőben a füvön landoltak. A nyulak örültek egymásnak, az ünnepnek, a nap lágyan simogató sugarainak, a mezei virágok illatának. Hajnalig ropták, majd az örömtánc után a kelő nap fényében búcsút vettek egymástól, megbeszélték, hogy jövőre ugyanitt találkoznak – és vidáman szökdécselve ki-ki hazaindult.
A nyuszi is visszatért biztonságot jelentő otthonába, melynek minden szegletét béke és melegség ragyogta be, akár a napfény. Lelkét szeretet és hála töltötte el. Két elülső mancsát összetéve megköszönte, hogy a nehéz időket túlélte, visszakapta kis vackát, végre viszont látta kedves rokonait, barátait. Érezte, hogy valahonnan fentről vigyáznak rá.
Ez volt élete legszebb húsvétja. Hosszú idő óta először hajtotta boldogan álomra fejét.
Author: Károly Judit
Az írás-olvasás ikertevékenység mindig is életem egyik meghatározó eleme volt. A több nyelven olvasás természetes hozadéka lett a műfordítás, ez a sokszor keservesen nehéz, ám különlegesen szép és izgalmas feladat, mely a mai napig igazi kihívás számomra. A műfordítás is – hogy egy már-már klasszikus mondást idézzek – „a boldogság egy formája”. Eddig tíz fordításkötetem jelent meg a Bábel, a Novella és a Napkút Kiadó gondozásában. Ám egy fájdalmas élmény hatására, mely egész életemet megváltoztatta, elemi erővel tört fel bennem az igény, hogy saját hangomon is megszólaljak, beszéljek a bennem kavargó érzésekről, az életemet meghatározó irodalmi és személyes találkozásokról, a körülöttünk levő világról és az abban zajló eseményekről. Így születtek és jelentek meg első írásaim. Az írás számomra egyfajta vígasz, remény, útkeresés, hit az élet élhetőségében – és talán szépségében. Köszönöm az Irodalmi Rádiónak, hogy tagjai közé fogadott.
