Minden nyár a határtalan lehetőségek és felfedezések forrása számomra! Annyira jó dolog utazni! Kitárul a világ: új helyeket, új embereket ismerek meg.
Erről a nyárról két hely volt különösen emlékezetes számomra: Einsiedeln és La Salette.
A két kilenc személyes kisbusz az Alpok autópályáin és egyszerűbb utain robogott. Sofőrjeink szigorúan ragaszkodtak a GPS által javasolt megoldásokhoz, de ez nem mindig jött be. Már javában benn jártunk Svájcban, amikor gyanús lett, hogy egyre távolabb kerültünk a főúttól, végül egy kukoricásban kötöttünk ki. De akkor már nem tudtuk magunkban tartani a kuncogásunkat. Végül is kirobbant a kacaj:
– Lajos, biztos, hogy jó helyen járunk?
– Én csak követtem, amit „Lujzi” mondott – védekezett ártatlan mosollyal a sofőrünk. Áldott jó ember volt, kedves, mosolygós mindenkihez. Így becézgetve GPS-ünket: Lujzi
– Hát akkor gyerekek, intézzük el folyó ügyeinket! Azután siessünk, mert késésben vagyunk!
Így történt, hogy Svájcban legelőször a kukoricással ismerkedtünk meg. A következő kisvárosban buszunkból kiszállva megszólítottam egy öltönyös úriembert:
-Meg tudná mondani, hogy jutunk el Einsiedelnbe?
– Javaslom, menjenek el egy benzinkúthoz, ott biztosan tudnak tanácsot adni. Van matricájuk?
– Még nincs. Hol tudunk venni?
– Éppen ott. Sürgősen vegyenek! Már a határon kellett volna. Megbüntethetik magukat -mondta vészjósló arccal.
Hűha! Ezt nem akartuk. Gyorsan odataláltunk és megvettük a matricát.
Einsiedeln Svájc leglátogatottabb búcsújáró helye, és nem a főút mentén van. A GPS nem lett frissítve, ezért többször is eltévedtünk. Estefelé felhívtam a szállást, hogy csak 23 óra körül érkezünk meg. A recepciós hölgy nagyon kedvesen megadta a telefonját, hogy hívjuk, amikor közeledünk. Neki most haza kell ugrania.
Éjjel fáradtan zuhantunk az ágyba. Annyira szerettünk volna mély álomba merülni. De ki kellett nyitni az ablakot, mert nagyon fülledt meleg volt. Azon keresztül pedig egész éjjel félálomban hallgattuk a tehenek kolomplolását. De a másnapi bőséges svédasztalos reggeli kárpótolt mindenért. Olyan finom volt minden, nem lehetett ott hagyni.
Az Allegro hotel a Sihlsee-tóhoz volt közel. reggeli után lementünk a tópartra és gyönyörködtünk a kristálytiszta vízben és a fenséges hegykoszorúban.
Innen a Benedek-rendi apátság felé vettük utunkat. A barokk stílusú bazilika helyén volt Szent Meinrad svájci remete barlangja. A legenda szerint 948. szeptember 14. napján egy hang hallatszott az égből: maga Krisztus szentelte fel ezt a helyet. Fölé építették a későbbi einsiedelni kegykápolnát. Hosszan időztünk a szépséges Einsiedelni Fekete Madonna szobra előtt. Otthon egy ismerős asszonykától halottam erről a kegyhelyről. A fia ebben a városkában volt edző. A fekete Madonna képek vagy szobrok mindig vonzzák a hívőket. Bennünket is ő hívott ide. A város főtéren állt a Szűzanya aranyozott kútja. Csodatévő vizéből vittünk magunkkal.
Azon a napon átutaztunk Svájc autósztrádáin, rengeteg alagútján, tiszta vizű tavai mellett. Nem győztük csodálni a fenséges látványt.
La Salette-be, a francia Alpokban 1800 méter magasan fekvő csodálatos kegyhelyre igyekeztünk. Az oda vezető keskeny hegyi út egyre meredekebb lett, végül alig volt növényzet amerre elhaladtunk. Bátornak tartom magam, mégis kicsit elkapott a félsz:
– Jaj, nehogy jöjjön egy másik jármű szembe! Itt nem fér el egymás mellett két autó! Istenem, nehogy megcsússzunk!…. Végre megérkeztünk!
Pedig állt a parkolóban két nagy busz is. A jó Isten vigyázott rájuk is, ránk is, hogy járműveink ne találkozzanak össze az úton.
Ahogy odaértünk, gyorsan elfoglaltuk szobáinkat. Már jött a hír: kezdődik a rózsafüzér és a fáklyás körmenet. Gyorsan beszereztünk 18 fáklyát, és már mentünk is az esti ájtatosságra. A templom teli volt különféle nemzetiségű hívőkkel. Cserkészek is voltak köztük. Egy vidám lengyel csoport fiatal papja a tizedek között gitározott.
– Ha van köztetek nagyobb csoport valamilyen nemzetből, jelentkezzen. Egy rózsafüzér tizedet ők mondhatnak el a saját anyanyelvükön – hirdette ki. Alig akartam hinni a fülemnek! Már siettem is oda:
– Jött egy 18 fős magyar csoport. Mondhatunk egy tizedet?
– Persze. Nagyszerű. Tiétek lesz a negyedik tized.
Csapatunk úgy döntött, hogy én mondjam. Nagyon megilletődtünk mindnyájan, még könnyeztünk is. Magyarul imádkozzuk a rózsafüzért ebben a hatalmas francia bazilikában! Elárasztott bennünket a kegyelem. Miközben én imádkoztam, a többiek már elindultak a La Saletti Szűzanya hordozható szobra után követve a többi embert felfelé a kacskaringós úton a Szűzanya szobrához. Cserkész fiatalemberek vitték a vállukon a Szűzanya szobrát. Közben besötétedett, csak a fáklyáink világítottak. Nagyon szépen énekeltünk. A lelkünk megtelt nyugalommal, békével, szobáinkban mély álomba merültünk.
Másnap a reggelinél kiderült, hogy van szállásunkon egy erdélyi magyar fiú, aki pincérként dolgozik itt minden nyáron. Azt ígérte, segíteni fog a szállásfoglalásnál, ha legközelebb jövünk. Felírtam az email címét is. Ezután felmentünk a kereszthez egy közeli magas csúcsra. Megcsodáltuk a nagyszerű kilátást, megnéztük a szent szobrokat, mindenki megvette a Mária-jelenésekről és a Szűzanya próféciáiról szóló könyvet. A Szűzanya 1846-ban két kis írástudatlan pásztorgyereknek jelent meg az itteni magas hegyek oldalain. A 11 és 14 éves gyerekek a helyi püspök kérésére külön-külön is megismételték az emberek helytelen életmódja miatt aggódó könnyező Szűzanya szavait. Megjövendölte, hogy rossz lesz a krumpli termés, ez éhínséget okoz. Minden bekövetkezett…
Nagyon megérintett bennünket ez a hely. Még máshová is elutaztunk, de ide visszavágytunk.
– Drága Szűzanya! Segíts, hogy máskor is eljöhessek ide!
Így is történt! Két év múlva újra eljöttünk. Másoknak is meg kell mutatni, hogy vannak helyek, ahol az ég a földdel összeér….
„Ott fenn a hegyen van az a hely,
ahol a szív békére lel…”
Author: Gardynik Katalin
Gardynik Katalin vagyok, az Irodalmi Rádió szerzője. Hatvanban lakom. Hét évig éltem Lengyelországban is. Mielőtt nyugdíjas lettem, angolt és magyart tanítottam egy hatvani általános iskolában. Gyermekkoromban kedvenc időtöltésem az olvasás volt. Emlékszem, három hét alatt hat könyvet is kölcsönöztem a könyvtárból, hogy elolvassam. Régebben nem gondoltam arra, hogy írással foglalkozzam. Mindig nagyon szerettem utazni, mert utazás közben sok érdekes emberrel találkoztam, gyönyörű helyeken jártam és feltöltődött a lelkem. Anyukám többször mondta: egyszer könyvet kellene írnod az élményeidből. Mikor rátaláltam a pályázási lehetőségre, felcsillant a szemem. Végre van motivációm, hogy rendszerezzem történeteimet! Remélem, más is szívesen olvassa.
