A durva szomszédság

A durva szomszédság

A bordás fal mellett állt kócos hajjal, izzadt háttal és sajogó csípővel. Minden egyes edzés után gyötrő fájdalom jelentkezett teste különböző pontjain. Olykor már az edzés utáni pár percben, máskor meg a következő reggelen mikor változatos állati pózokat imitálva igyekezett az ágyból kiszállni. A csípőfájdalom egyenesen az ágyéki gerincszakaszból indult. A két csigolya közt beszorult idegszál sehogy sem volt képes kiszabadulni és szinte hallani lehetett ahogy sikít.

–  Mi bajod megint? – kérdezte a beszorult ideget kissé elcsukló hangon fájdalmas grimaszokat vágó gazdája.

–  Nem bírom tovább. – szomorkodott a becsípődött idegszál. – A felettem lévő csigolya állandóan sarokba szorít. Végzem a dolgom, továbbítom az infókat, minden flottul működik, erre hátulról nekem jön és befog. Arogáns hülye.

Már meg sem lepődött, hogy ismételten végig kell hallgatnia csigolya úr és ideg pajti végeláthatatlan vitáját. A kezdetektől fogva együtt élnek, mégis képtelenek békében megmaradni egymás mellett már több mint 20 éve. Igyekezett hátra fordulni, hogy szemügyre vegye a rakoncátlankodó testrészeket, de a fájdalom nem engedte. Kishíján kővé dermedt, mikor a kis idegszál sikoltozva befeszült és kilőtt egy adag fájdalmat. Az egető, szaggató érzés egészen a combja hátsó részéig hatolt.

–  Mi a franc van veled csigolya? Miért bántalmazod az alattad lévő idegszálat? Tudod, hogy gyengébb nálad!

–  Nahát! -cettegett hangosan a vádlott. – Megint én vagyok a hibás? Kérdezd a kis négyeskét alattam. Talán nem kellene folyton elcsúszkálnia. Nincs helyem! Az ideg is tudja, hogy ez nem róla szól.

Veszett ügy. Egymásra mutogatnak miközben ő alig bír megtenni két lépést a bordásfaltól a vizes flakonig. Egy lépés előre, két ütem mozgásszünet, még egy lépés előre, két mély levegő, miközben az idegszál csak szórta magából a fájdalommal teli lövedékeket elérve lassan a bokáját, akinek aztán tényleg semmi köze nem volt a balhéhoz.

–  Hallod négyes? Beszéljétek meg. Nem lehettek ennyire makacs banda. Ebben az áldatlan állapotban mindannyian szenvedünk. Neked nem lett több helyed, hármas dühöng, az idegszál meg ordítozva lövöldöz amerre lát. Nem beszélve rólam. Alig bírok járni.

–  Hallatlan. –  szólt a kis négyes egyre felháborodottabb stílust öltve. – Itt én vagyok az egyetlen szenvedő alany. Keresem a helyem. Nem férek el. Hát nem látod?

Az idegszál egy újabb hatalmas fájdalom bombát indított el a tompor felé, majd megszólalt hajszálvékony hangon.

–  Végleg beragadtam. Feladom.

Aztán csend lett. Mind elhallgattak. Csak a borzalmas fájdalom maradt, amit a kis beszorult idegecske kínjában dobált hol erre, hol arra.

A folymat a szokásos irányt vette. Három nap Z pozíció a kanapén, egy rahedli fájdalom és gyulladáscsökkentő némi izomlazítóval és B vitaminnal kombinálva amíg el nem jött a nagy nap. A negyedik napon jöhetett a békítő. Eddig a pontig midannyian leszedálva várták a végkifejletet.

A manuálterapeuta már nagyban zsírozta a kezét mikor belépett a beteg az ajtón. Bajsza alatt elmotyogott egy jó napotot vagy valami hasonlót és rámutatott a földre terített matracra. A levegőben már ott terjengett a nyugalom ígérete és az új kezdet negédes illata.

–  Most véget vetek a hülye értelmetlen vitátoknak. –  gondolta magában a félig lebénult beteg, majd gúnyos mosollyal nyugtázta a fejében elhangzottakat.

Mikor elkezdődött a kezelés, az érintettek rémülten üvöltözni kezdtek egymással.

–  Neked véged négyes! Most rendesen alád fog nyúlni. –  ordított a hármas számú csigolya.

–  Na majd most megkapod a helyedet te telhetetlen barom! – válaszolt zsörtölődve a négyes.

A fürge ujjak, mint a gép, úgy dolgoztak a hadban álló szomszédságon.

–  Engedjetek el! – sírt a kis ideg és egyre elkeseredettebben szórta magából a fájdalommal töltött muníciót.

A szoba megtelt halk nyöszörgéssel, fájdalmas nyögéssel és hatalmas sóhajokkal. A zsíros terapeuta kezek ide-oda csúszkáltak a csigolyák közt, keresve azt a pontot, ahol a két harcban álló makacs csont feladja. Csak ő hallotta az odabent zajló háborút, ezért sejtelmesen mosolygott a bajsza alatt. A vita egyre hevesebb lett, immár egymást követték a trágár szavak és a durva beszólások, ami számára olyan volt, mint egy fergeteges délutáni vígjáték az RTL-en. Még egy apró mozdulat és voi’la. Csend lett. Hirtelen mindenkit megszállt a béke.

– Szabad vagyooooook! – kiáltott a kis idegszál nevetségesen vékonyka hangján és elásta a fájdalmakat okozó csatabárdot.

A bajszos békítő elégedetten bólintott, majd komótosan távozott ugyan olyan rezignált arccal, mint amilyennel belépett az ajtón.

Micsoda megkönnyebbülés volt ez négy nap küzdelem után.

Author: Jandosek Alena

A nevem Jandosek Alena. Felvidéken születtem, egy aprócska határmenti faluból származom. Bár az anyanyelvem magyar, szlovák iskolába jártam, így a nagymamámtól tanultam meg magyarul írni és olvasni. Az első versemet apukámnak írtam nyolcéves koromban egy békebeli írógépen. Azóta is szűnni nem akaró szeretettel írom verseim, melyeket pár éve már a Versek Alenkától nevű oldalamon is megosztok az olvasóimmal. Prózával két éve próbálkoztam először, de úgy érzem, ebben a műfajban végre megtaláltam önmagam. Novelláim és elbeszéléseim nem csak hétköznapi történeteket dolgoznak fel, szívesen írok fantasy, sci-fi és spirituális témában is, ahol kitartóan kutatom az ember kapcsolatát a természetfelettivel. Örök útkereső vagyok. Egy, az életét habzsoló, javíthatatlan álmodozó. Hogy pontosan mit keresek? Mindig azt az aprócska valamit, amivel mosolyt csalhatok az emberek arcára. Elérhetőségeim: Jandosek Alena Budapest e-mail: alena.jandosekova@gmail.com tel: +36205012626 messenger: Jandosek Alena