Hócsillag Története (mese)

Ez a történet egy újszülött hópehely története, aki készen állt az első Földi utazására. Megtanulta, hogy bár alig látható, és folyton változni fog a külseje, de annál fontosabb szerepet tölt be a világban. Ő, és billiónyi társa nélkül nem létezne maga az élet.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hópehely, akit mindenki csak Hócsillagnak szólitott. Gyönyörű volt, és egyben különbözött is minden más társától, hiszen köztudottan nincs két egyforma hópihe. A gyermekkora odafent az égben telt el egy hatalmas hófelhőben. Legtöbb idejét alvással töltötte többi hópihe társaival együtt, de amikor ébren volt, nagyon szerette nézegetni fentről a Földet.  A Föld lenyügöző volt. Végtelen óceánok, ezüstös hegyek és hatalmas virágokkal borított mezők fölött lebegett el. Néha azonban nem tetszett neki az, amit látott: szürke, füstös és zajos városok, ahol alig látta a tájat. Úgy beboritotta a vidéket a füst, mintha egy lepel takart volna le mindent. Az élete gondtalan volt ugyan, de kezdett egy kissé unalmassá is válni. A felhő, amiben élt, egyre  zsúfoltabb lett a hozzájuk csatlakozó újabb és újabb hópihéktől, miközben egyre jobban el is nehezült A legtöbb hópehely pedig türelmetlenné vált. Hócsillag belefáradt a folytonos vitatkozásba, amit már minden irányból hallani lehetett körülötte. “Ne lökdössél!  Menj arrébb!”  Hallotta naphosszat. Hócsillag már kinyújtani sem tudta kristály -karjait anélkül, hogy véletlenül meg ne karcolja valanelyik szomszédját. Úgy érezte, itt az ideje elhagymi ezt a helyet, de fogalma sem volt, hogy hová mehetne. Egy reggel arra ébredt, hogy egy hópihetársa megrázta a testét.

-Ébredj Hócsillag! Eljött az idő, mennünk kell!

Hócsillag először nem tudta, hogy mindez álom, vagy valóság. Mire föleszmélt, már érezte, hogy megállíthatatlaul zuhan lefelé. Erős szél rázta meg a felhőt, és mint egy tollpárnából a tollpihék, úgy kezdtek hullani lefelé, a Föld irányába. Hócsillag képtelen volt megállni, de nem is igazán akart. Megijedni sem volt ideje. Ahogy zuhant, a gyönyörű Föld egyre nagyobbnak és nagyobbnak látszódott.

-Vajon hová fogok esni?! –kérdezte önmagától- Attól félt, hogy az óceánba zuhan. Látta ugyanis azokat a társait, akik a vizbe landolva semmivé váltak. ( Akkor még nem tudta, hogy csak alakot váltanak) Ijedtében kiabálni kezdett:

-Segítsetek szelek, mert nem tudok úszni és nem akarok a társaim sorsára jutni!

A szél úgy tünt, meghallgatta kérését. Addig sodródott a levegőben, amig szárazföldet latott maga alatt, ami már fehéren csillogott a korábban odaeékező társaitól. Ahogy közeledni kezdett a Földhöz, szemeit becsukta és csak akkor merte kinyitni, amikor érezte, hogy földet ért. A táj kristálytisztán csillogott körülötte, és sohasem érzett békesség ölelte körül.

-Ez igaz? Valóban a Földre érkeztem? “Igen, igen, igen…” Kapta a választ minden iranyból. Hirtelen azonban minden csöndbe borult. Hócsillag kimerült a hosszú úttól és álomba merült. Ki tudja mennyi idő telhetett el, de hamarosan hangos, vidám nevetés ébresztette föl álmából, és különös kinézetű lényeket látott maga körül. Fogalma sem volt kik lehetnek ezek a lények, de nem voltak félelmetesek, sőt! Ugráltak és hemperegtek a hóborította földön, amit látszólag nagyon élveztek. Folmarkoltak egy kis havat és egymást kezdték dobálni a hógolyókkal. Hamarosan Hócsillag is egy ilyen hógolyó közepében találta magát. Repült és szédült, de egyáltalán nem érzett felelmet. Ő is sikongatni és kacagni kezdett, de persze senki sem hallhatta, olyan picike volt. A hógolyó- közepében Hócsillaggal- nekicsapodott egy kis kacagó figurának és Hócsillag a hópihetársaival együtt a földön landolt. Ezek a kis lények roppant élvezték ezt a jatékot. Egyre hangosabb nevetésben törtek ki. Hócsillag azt kivánta, bárcsak sohasem hagynák abba. Hamarosan azonban sötétedni kezdett, a kis lények fáradtan elvonultak. Hócsillag sem tudta már a szemeit nyitva tartani, és álomba szenderült.

A következő nap ismét a vidám hangos nevetésre ébredt, de a hócsata helyett a kis lények egy hatalmas hógolyót kezdtek görgetni. Ahogy közeledni kezdtek Hócsillaghoz, Hócsillag is hozzátapadt a hatalmas hógolyóhoz.

-Ez már elég nagy!- Kiáltotta az egyik kicsi lény- Csináljunk egy másikat a fejének.

Elkezdtek görgetni egy újabb hógolyót -valamivel kisebbet mint az első- és ráhelyezték az alsóra.

-Már csak egy répa hiányzik az orrának, néhány széndarabka a szemének és a szájának, egy kalap és két ágacska a karjainak. -folytatták a kis lények.

Néhány perc múlva minden a helyén volt.

-Nagyszerű! Kész van a hóember! Kiáltották boldogan.

-Kik ezek a kis lények és mi az a hóember? – kérdezte Hócsillag a hóember közepében a társaitól.

-Ezeket a kis lényeket gyerekeknek hivjá. Kicsi emberkék, akik itt élnek a Földön. –Válaszolta egy öregebb, tapasztaltabb hópihe, aki korábban már járt a Földön.

-Látom, ez az elsö utazásod ide, de tudnod kell, hogy nem ez lesz az utolsó. Számtalanszor vissza fogsz jönni még. Amikor a fák és a növények aludni térnek télen, nekünk vissza kell jönnünk. Betakarjuk a Földet mint egy takaró.  Ez a mi dolgunk. A gyerekek pedig imádnak a hóban játszani és csodálatos érzés őket boldoggá tenni. Az a hóember amit most csináltak, rájuk, az emberekre hasonlít. Van szeme. Szája, orra és arca. Ezért is hivják hóembernek. Mindenhol van egy belolük, ahol gyerekek élnek.

Hócsillag –többi társaival együtt- sokáig része volt ennek a hóembernek. Nagyon élvezte ahogy a hóember körül játszottak a gyerekek, és büszkeséggel töltötte el, hogy nélküle és hópihetársai nélkül mindez nem történhetne meg. Néha a szél elfújta a kalapot, de a hóember mindig kapott egy újat. Előfordul, hogy egy éhes őzike elrágta a répaorrot, de a következő nap valaki egy újat szúrt a régi helyére.

Hócsillag sohasem érzett ilyen boldogságot korábban. El is mondta társainak:

-Nem gondoltam volna, hogy ennyire érdekes az élet itt a Földön. Remélem többé nem kell visszamennem oda, ahol születtem.

Hócsillag azonban tévedett. Néhány hét múlva egy óriási fényes gömb jelent meg az égen. Hócsillag tagjai pedig egyre nehezebbekké valtak

-Mi törtenik velem?! – Ijedten kérdezte bölcsebb hópihebarátját, aki maga sem volt már a régi formájában.

-Azt a nagy gömböt az égen Napnak hivják. Olyan forró, hogy a Földet is fölmelegíti, és ami jég vagy hó volt, az el fogja vesziteni az alakját. Mi ezek közé tartozunk. Itt az idő hogy, útra keljünk. A fák, a növenyek újra fölébrednek téli álmukból, mert közeledik a tavasz. De ne félj, nem fogunk örökre eltünni.

-Megis hová megyünk, mi lesz velünk? -Kérdezte Hócsillag elcsukló hangon.

Az öreg hópihe már nem tudott válaszolni. Hócsillag is alig látott, és csak annyit érzett, hogy egyszer csak lecsöppen a hóemberről. Hamarosan az egész hóember elolvadt. Csak a répaorr, a kalap és néhány széndarabka maradt belőle egy hatalmas pocsolya közepén.

-Hol vagyok?  Lát valaki engem? –kérdezte Hócsillag kétségbeesetten.

-Már nem vagyunk hópihék – hallotta a társaitól. – Parányi vizcseppekké váltunk, Fölemelkedünk újra a fellegekbe, ahol addig várunk, amíg újra szüksége lesz ránk a Földnek.

Hócsillag hallott ugyan mindent, de senkit sem látott maga körül. Eggyé vált társaival.  Hamarosan egy legyőzhetetlen erő kezdte őt fölfelé húzni, millónyi vízcsepp társával együtt. Becsukta a szemeit és hagyta, hogy a természet tegye a dolgát. Ezt az erőt senki nem győzhette volna le. Amikor úgy erézte hogy már nem mozog tovább, kinyitotta a szemeit.

-Ismerem ezt a helyet. –Mondta csalódottan.

-Igen, ez az a hely ahol megszülettünk, és ahol élni fogunk mindaddig, amig újra szólít a természet. Hócsillag megnyugodott, tudta hogy öreg társa sohasem hazudna. Lenézett a Földre, és látta azokat a kicsi emberkéket, akik újra vidáman játszottak, de már nem a hóban. A Föld virágokkal volt tele és hamvas zöld fű borította, amiben a gyerekek nevetve bukfenceztek, pillangókat kergettek, vagy virágokat szedtek. Legalább olyan boldogok voltak, mint korábban a hómezőn.. Hócsillag szive elszorult és majdnem sirva fakadt.

-Ne legyél szomorú! –Mondta a társa- Csak néhány hónap, és újra ott leszünk! Bár nem vagyunk most velük, de mégis mi tesszük őket boldoggá. Nelkülünk nem lennének zöld mezők és virágok a Földön.

Hócsillag elmosolyodott, de már alig bírta nyitva tartani a szemét. Mielőtt elaludt volna, még annyit mondott halkan:

-Igazad van barátom! Én pedig alig várom, hogy újra ott legyek!

Ezzel álomba szenderült, és az álma telis tele volt a semmihez sem hasonlítható, csodálatos gyemeki kacagással.

Author: Berecz Devlin Éva

1960-ban születtem Egerben. Ott végeztem el tanulmányaimat is és 1983-ban az egri tanárképző főiskolán megszereztem a diplomám mint történelem szakos tanár és népművelő. Néhány év múlva a nyíregyházi főiskolán elvégeztem a könyvtár szakot is, majd könyvtárosként dolgoztam azon a főiskolán, ahol a tanári diplomát szereztem meg korábban. 1997-ben az USA-ba kerültem és óvodapedagógusként kezdtem el dolgozni és dolgozom mind a mai napig. Mindig érdekelt az irodalom, szerettem a verseket, Már fiatalon is megpróbálkoztam versírással, de önbizalomhiányból fakadóan ezeket nem osztottam meg senkivel és a szemétkosárban végezték. Az államokba kerülve 2001 után rendszeresen újságcikkeket írtam az amerikai Magyar Népszavába, magyarul. Ezek a kinti magyarok életéről szóltak, de a tragikus szeptember 11-i események után főképpen arról, hogyan éltük meg a történteket, mi amerikai magyarok. Néhány évvel ezelőtt kezdtem meseírással foglalkozni, hiszen kicsi gyermekek között élve és dolgozva, naponta rögtönöztem meséket. Nagyon sok olyan mesekönyv került a kezembe, amik- bár szépen voltak illusztrálva, de unalmasak, semmitmondóak voltak, sok esetben kifejezetten károsnak tartottam őket. Tagadhatatlan, hogy a mai gyermektársadalom már teljesen más, mint az én generációm. Nem az Anderseni meséken nőttek föl, és bár ezeket a klasszikus meséket is életben kell tartani, de ma már az igények teljesen mások. A legnagyobb hiba pedig az,...