Orosháza

Orosháza.

Írta: Egyed-Husti Boglárka

 

Épp szálltam ki a vonatfülkéből, amikor Zoli rám pillantott. Az édesanyja nagyon beteg volt őt jöttünk meglátogatni, de Zoli sem róla sem gyerekkoráról eddig nem mesélt. Holott már több mint egy éve voltunk együtt. Hiába kérdeztem mindig kerülte a témát, elmenekült előle.

Most abban a nézésben benne volt minden. Nem fog tetszeni, amit látsz-nem mondta ki, de éreztem. Szégyelli magát, a múltját. Az is meglepett, hogy megkért tartsak vele, hiszen azelőtt sosem kért ilyet tőlem.

A kórházban egy apró anyóka fogadott minket. Madártestével olyan törékeny volt alig lehetet érteni, mit mond. Szeméből a fájdalom könnyei zubogtak kifelé. Zoli meg se akarta fogni a kezét. Hiába mondtam neki, hogy fogja meg hiszen mégis ő az édesanyja. Nem fogta meg. Pedig tudom, hogy az anyukája szerette volna. Látszott a szemében.

Mikor megérkeztünk apukájához már esteledett. Az Orosháza táblát is elhagytuk, kint voltunk a város szélén. Szó szerint a semmi közepén. Ott ált pár ház, de háznak nem nevezném. Sok helyen ezt putrinak hívják. Vályogból épült, házikó féleség. Láttam, hogy Zoli keresi a szavakat, de nem jöttek a száján. Odabent a házban a testvérei apukájával és a mostani feleségével. Nem is tudtam, hogy vannak testvérei. Kiderült féltestvérei.

Nem voltunk sokáig ott, mentünk egy kivilágítatlan, fűtés és mosdó helység nélküli házba. Ott aludtunk, de egész éjszaka éreztem, hogy a bűntudat ott fészkel mellettünk.

Hirtelen belém hasított, hogy semmit sem tudok Zoliról, se a gyerekkoráról. Hogy miért nem beszélt róla? Hogy miért nem fogja meg az édesanyja kezét? Zoli érezte, hogy ezeken gondolkodhatok mert rám nézett és csak ennyit mondott: „Bébi szeretlek, de ezt a részét az életemnek soha többet nem látod”.

Így hagytuk el másnap Orosházát. Az őszi szél, mint csendes útitárs kísért minket tovább egészen a vonat állomásig.

Két hét múlva meghalt az édesanyja, másfél hónapra rá pedig végleg elváltunk egymástól.

Vége

 

 

 

 

Egyed-Husti Boglárka
Author: Egyed-Husti Boglárka

Egyed-Husti Boglárka vagyok. Szeretem olvasni már kis gyerekként is és hamar kiderült, hogy az írás is elég közel áll hozzám. 16 éves korom óta írok először verseket, később pedig novellákat. A műveim számos antológiába, irodalmi pályázaton és internetes felületen is közelve lettek. Sok helyen Okleveles díjazásban részesültek műveim. Legnagyobb vágyom,hogy művemet az Álljunk meg egy novellára című plakáton is megjelenjen, minden évben pályázok.

0
Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Uncategorized
Bencze Margit

Rózsaszín muskátli

Nagyon szeretem a virágokat. A rajongásomat irántuk drága édesanyámnak köszönhetem, aki talán még nálam is jobban imádta őket. Hajdanán vidéki családi házunk virágoskertje a legszebb

Teljes bejegyzés »

A NŐ

Kislány, anya, hölgy vagy mama. Egy szóval a nagybetűs NŐ. Gyengéd lélek, kedves mosoly. A föld felett, hopp, libbenő. Nélkülük hát lenne élet? Vigaszt férfi

Teljes bejegyzés »
Versek
Ivántsy Gábor

hajnalban, hajnal előtt*…

  a vadász ül, hosszú, méla lesben**, szeme előtt távcső, abba néz nagyon: mert, mint múltkor, éjjel, ott lent, a kis patak medrében, megint ott

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Szirmok

Rózsa Iván: Szirmok (hat haiku) szirmok hullanak Sakura ünnep után – ilyen az élet rügyből lesz szirom, embrióból nagy lakli – csodás a világ! tavasz

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Bumeránghatás

Rózsa Iván: Bumeránghatás Az ausztrál bennszülötteknek kétféle bumerángjuk volt évezredek óta. A visszatérő bumerángot főként arra használták, hogy az adott területet feltérképezzék; és felriasszák, kicsalogassák

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Egyedül a Paradicsomban

Rózsa Iván. Egyedül a Paradicsomban Egyedül hánykolódni a Paradicsomban, Tenger hullámai közt kis csónakban, Nincsen rosszabb érzés a magánynál: Nem volt senki magányosabb József Attilánál.

Teljes bejegyzés »