Mici cica a mi cicánk.
Ragaszkodik mihozzánk.
Hogyha hívom, elszalad,
megbújik az ágy alatt.
Ott dorombol, miákol,
láthatóan hiányol.
Most sem lelem, hol lehet?
Hívom, nem jön felelet.
Az előbb itt volt, itt szaladt,
eltűnik egy perc alatt.
Barna cica, barna szoba,
hol vagy megint cicamica?
Keresem hol lenni szokott,
átkutatok minden zugot,
minden rejtett szegletet,
hol korábban rejtezett.
De most nincs meg, tényleg,
eltűnt immár végleg!
Megtalálom, nem adom fel,
de még csak nem is neszel,
nem motoz. Vígan alhat valahol,
míg a gazdi csak lohol
nyomában, kajtatva vakon,
átesve a pamlagon.
Megnézem a mikróban,
ám ott csak a kávém van.
Majd a mosógépbe nézek bele,
ott sem találkozom vele.
Hát sehol sincs, mit tegyek?
Segítsetek emberek!
Most már nagyon csüggedek.
Viszont ekkor, nagy hirtelen,
előtipeg fennhéjázón,
már-már inkább megalázón
s nézz fel rám, hogy mi történt?
Mért nézek rá ilyen dőrén?
Drága Mici, hol voltál?
Kinél, merre kószáltál?
Nem válaszol őkelme,
felugrik az ölembe,
ott dorombol, fúrja magát,
alszik is már, jó éjszakát!
Author: Primusz Tibor László
Latabár Kálmán halálának napján, 1970. január 11-én születtem, Budapesten, Óbudán. Mi, labdarúgást kedvelők sokszor fennhangon szidjuk az edzőket egy-egy elhibázott, értelmetlen cserén, amikor a mérkőzésen nagyszerűen teljesítő játékost, mesterhármast vágó csatárt lecserélik az ügyeletes botlábúra, aki ezelőtt cca. két évvel rúgott gólt, akkor is a saját kapujába. Nagyjából ilyen cserét hajtott végre a Teremtő, amikor a nagyszerű színész helyett engem küldött be az éppen az aktuális mezőnyben teljesítőkre, hogy kezdjek magammal valamit. Utólag könnyű belátni, hogy elhibázott csere voltam, de persze a Jóistenen, mint az egész világegyetem szövetségi kapitányán ezt sem lehet, szabad számon kérni. Az irodalommal, képzőművészettel, zenével egyaránt szoros kapcsolatban élek, de csak szemlélődő műélvezőként tekintek magamra, alkotóként semmiképpen sem. Létrehozok nagyritkán valamit, írok, rajzolok, festegetek, de színvonalát tekintve a létrejövő valamiket inkább mondanám kézimunkának, mintsem műalkotásnak. Bár több, kisebb-nagyobb (jó, inkább az alig észrevehetőtől a legkisebbig) díjat elnyertem már, de mindez tévedés. „Műveim” olyanok, mint egy hímzett terítő, életemben lakásomat díszíthetik, de halálomkor óhatatlanul elhajítja a hálás utókor. Jól tudom, hogy soha nem érek fel csehovi, puskini magaslatokra, nem beszélve magyar kedvenceim, Arany János, Kosztolányi Dezső költői, írói színvonalához, így nem is érdemes komolyan vennem ezt az egészet.
Egy válasz
„Nem válaszol őkelme,
felugrik az ölembe,
ott dorombol, fúrja magát,
alszik is már, jó éjszakát!”
Nagyon kedves, szerethető sorokat olvastam. Nekem is van cicám, őt Ladynek hívjuk, igazi úri hölgy, illik rá a neve.
Szeretettel: Rita