Két idegen,
két szomorú árnyék.
Férj és feleség.
Két különálló világ.
Csak ülnek szótlan,
ugyanabban a szobában,
egymástól néhány méternyi távolságban.
Ülnek némán.
Nem beszélnek.
Hallgatnak.
Köztük korlátok húzódnak.
Magányosak.
Mindegyikük önnön magába
bezárva.
Közöttük a csend ordít, kiált,
s a dermedt csendben a falon
még az óra is félve jár.
Valaha szebb napokat éltek.
Tán még szerettek is egykor,
vagy már akkor is mindez csak hazugság volt?
Valaha még emlékeztek a közösen megélt
egykori szebb napokra.
Ma már ennek is vége.
Ma már az emlékek is holtak.
Azóta az érzések kihaltak.
Csak léteznek közömbösen, egymás mellett,
mégis egymástól fényévnyi távolságra.
Két különálló világ,
Tűz és víz.
A napok, hónapok s az évek csak egyre peregnek
s ők lassan megszokták,
hogy köztük ez az állapot természetes,
s ma már észre sem veszik,
hogy úgy élnek egymás mellett, mint két idegen.
Author: Izsó Antal
Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek… Izsó Antal.