Fohász és kérdés

Istenem, de jó volna megpihenni, 

a csendes temetőben végre, 

és a sír mélyén békésen nyugodni. 

S, fentre, a földieknek innen üzenni: 

Szeretteim, ne sírjatok miattam, 

itt lent a mélyben találtam meleg otthonra. 

Itt vagyok biztonságban, sírom ölelő karjában, 

lent a föld alatt két méternyi mélységben a talaj alatt. 

Tudom itt szeretnek, s gondos kezek vigyáznak rám. 

 

Olykor-olykor, mikor nincsen jobb dolgom 

Elgondolkodom, mit csináltam rosszul s jól 

ott a fenti világban, 

kinek ártottam, s kinek tettem jót 

amíg éltem? 

 

Mostanság is az foglalkoztat,  

hogy számba vegyem azokat a földieket, kik 

jószívvel emlékeznek rám, és azokat, 

kik nevem imáikba is foglalják. 

És látnom kell, hogy a számadás végén 

Ezek száma, bizony gyér. 

Ez a szomorú eredmény pedig  

további kérdéseket indikál. 

A miértek vizsgálatát veti fel. 

 

És miután ez is megtörtént, 

belőle a konklúziót is levontam. 

Azért lett ilyen szomorú az eredmény, 

 mert életemben mindig túl önző voltam.  

Vitás helyzet esetén mindig  

a saját érdekemet helyeztem a másoké elé. 

 

Így most csupán már a halálom után tudom 

belőle levonni a tanulságot. 

Barátom, hidd el te is jobban jársz majd 

a számadás végén, ha veszed a bátorságot 

és azt a szót, hogy önzés, a szótáradból 

mindörökre eltávolítod. 

 

Na persze, erre mások mondhatnák,  

ugyan kérem, mit ér már az ilyen okos megállapítás, 

levonva, elkésve? 

Hiszen ez nem más, mint eső után köpönyeg, 

 és a nesze semmi fogd meg jól igazsága, 

azaz, egy fabatkát sem ér már ez, így utólag!