Séta a Szent Lajos-szigeten, Párizsban

A Rue Saint-Louis-en-l’île 

egy csepp nyugalom, falatnyi meglepetés. 

Egy rövid utca, Párizs szívében. 

Az egykori szent, s király, Szent Lajos  

nevét viselő kis sziget közepén. 

A megannyi látnivaló után, látszólag 

semmi érdekes, semmi különleges,  

semmi, ami itt elbűvölne. 

 

Csupán egy utca, így egyszerűen.  

Egy zárójel, egy szusszanásnyi csend, 

a zaj, tolongás, a rohanás közt, s után. 

Ami ebben a meglepő, és egyben megkapó, az, 

hogy mindez a lázas, lüktető  

nagyváros közepén fogad. 

Ez a valami, valójában 

Egy kincs, 

Egy ékszeres ládika, 

Egy csiszolatlan gyémánt, 

s mindez ingyen, itt nincs belépő, nincs pénztár, 

ahol a fizetéshez hozzá tartozik 

 a szükséges kellék, a sorban állás. 

És amit a hely kínál: 

Nézelődés az utca két oldalán,  

a sok boltocska csábító kirakati portáját végigfutva, 

vagy akár belül a boltban egy mustra, 

vagy csupán egy célnélküli séta. 

 

Itt a szigeten ráérsz ballagni, itt nem pénz az idő. 

És ha egyszer a végére érsz, s az utca elfogy, 

fordulj balra kincsre akadsz, egy Szajna parti sétányra, 

a quai d’Anjou-ra bukkansz, szegélyezve árnyas fáival. 

Amit ott látsz, az megcáfolja a korábbi állítást,  

hogy itt nincs látvány. 

A rakpart önmaga egy látvány, az árnyas fákkal, 

 oldalán a Szajnával, Párosulva egy különleges hangulattal. 

Mindez így egy kerek egészet formál.  

Sétád közben állj meg a rakpart közepén,  

ülj fel a kő mellvédre lábat lógatva 

 s hallgasd a túlpart moraját, 

megszűrve a zajt a platánok által. 

Nézz le a vízre, s a rakparton andalgó 

 önfeledt szerelmes párra, 

s menten elfog a nosztalgia.  

Önmagad látod képzeletedben vissza ifjan. 

Egy mélyet sóhajtasz, szemedben megjelenik  

néhány könnycsepp, de nem szégyelled őket,  

kezed ugyan mozdulna,  hogy letöröld 

a makacsul legördülni kívánókat, 

 de félúton megáll tétován, inkább zsebre dugod,  

könnyed hagyod, hogy folyjon. 

Felállsz, és halkan, csak úgy magadnak, 

 egy régi dallamot fütyölve mész tovább. 

 

Barátom, bizton mondhatom, 

 ha életedben egyszer oly szerencse ért, 

hogy lépted egyszer itt a Quai d’Anjou kövén 

kopogott, emlékét sose felejted, s álmaidban 

gyakran visszatér majd a látvány,  

melyet akkor láttál, s újra elfog a hangulat, 

melyben itt részed volt, s melyben elmerültél, 

Itt Párizsban, egykor régen.