Ma találkoztam egy volt osztálytársnőmmel. Siettem az iskolába, így hát csak üvdvözöltük egymást, de nekem eszembe jutott egy kedves emlékem vele kapcsolatban.
Elég régen volt,… akkor, amikor még első botladozó lépéseimet tettem csak meg az élet felé. Úgy tudom, még csak elsős voltam.
Mivel Kati a környékünkön lakott, többször ellátogatott hozzánk. Vidám, kedves egyéniségével mintha maga a jókedv lépett volna be, úgy felvidult ilyenkor az egész család. Ha anyám meglátta lenszőke hajjal körülvett, mosolygó arcocskáját, így szólt:
– Itt a kis napsugár.
Amikor Kati eljött, felmentünk a szobába, s ott játszottunk; társasjátékoztunk, vagy kitaláltunk valamit. Abban az időben még szokás volt a kisgyerekek közt a papa-mama játszása, s mivel nekem volt egy mackóm, felcsaptunk papának, mamának, a mackó pedig már nem is játék volt, hanem – élő fiú. Ahogy mi mondtuk, a mi fiunk. Néha azonban Kati később jött, vagy egy kicsit tovább maradt, úgy, hogy már elég sötét volt a diafilmvetítéshez. Így ment ez napról napra.
Látogatásaikor rendszerint fehér vagy piros harisnyát viselt. Hogy ez miért fontos? Mert emlékem ezzel függ össze.
Egyszer ugyanis világoskék „stramplicát“* viselt. Nekem ez persze szokatlan volt, s mivel még fogalmam sem volt, hogy ilyesmi (mármint stramplica) létezik, csodálkozva megjegyeztem:
– Jaj, de szép kék harisnyád van!
Kati sértődötten végignézett rajtam, majd így válaszolt:
– Eridj, te buta! Ez nem harisnya, ez stramplica! – Azzal, hogy szavainak bizonyítékot is adjon, hirtelen mozdulattal derékig felkapta szoknyácskáját, míg én meghökkenve néztem a stramplicát…
Igen, így volt. S most már csak egy kedves emlék az ártatlan kisgyerekkorból…
Mi ez a lárma? Ja, itt a „Gimi“. Mi is az első óra?… Aha, Szerb. Hát akkor gyerünk. Elvegyülök osztálytársaim közé, s a mai találkozás hamar elsüllyed emlékezetembe, hogy helyet foglaljon magának emlékeim között…
* stramplica – német > szerb > magyar; direkt átvett szó, harisnyanadrágot jelent
Zombor, 1976. február 24.
Author: Arcson Rafael
Kedves olvasó! Már régóta írok, úgy negyven-pár éve. Én is, mint oly sokan, kamaszkoromban kezdtem az írás művelését. Természetesen akkoriban, mint minden kamasznál, elsősorban a versek (főleg szerelmes versek) álltak előtérben. Írtam azonban novellákat is, sokfelé ágazó tematikával, hiszen magam is lelkes olvasó voltam, mégpedig „mindenevő”. Később a színészet felé fordult a pályám, s így különféle színpadi szövegeket is irogattam, eleinte csak a fióknak, később már célzottan színpadra is. Ezek közül több munka színpadra is került. Délvidéki lévén (Vajdaság a Délvidéknek csak szerbiai része, de ide tartozik még Horvát-Baranya és Szlavónia Horvátországban, valamint a Muraköz Szlovéniában), s annak köszönhetően, hogy kiváló irodalom-tanáraim voltak a gimnáziumban, egyre többet írtam mindkét nyelven, értsd: magyarul és szerbhorvátul. Amióta Jugoszlávia szétesett, írásaim három nyelven születnek meg: magyarul, szerbül és horvátul. Műfajként, legalábbis azt hiszem, mindenbe belekóstoltam, az egy pornográf-irodalmat kivéve. Úgy vélem, hogy ez a „műfaj” nem való irodalmi munkához. Tehát írok mindenfélét, reális, mindennapi dolgokról, lírai hangvételű munkákat, humorosat, színjátékot, tudományos-fantasztikus novellát, stb., stb. Különben, mindenki, aki érdeklődik és beleolvas az írásaimba, amúgy is megtapasztalja. Szeretettel üdvözlök hát mindenkit, aki ide látogat egy kis olvasnivalóért. Szívből kívánok kellemes, felüdítő olvasást.
