2024 tavaszán történt egy remek, napfényes délutánon. Találkozómra vártam. Másfél órával előbb érkeztem a megbeszélt csendes kis étterembe, Budán. Ásványvizet kértem és egy kávét, hogy frissen fogadjam beszélgető partneremet. Várakozás közben olvasgattam és lassan késztetést éreztem az illemhely meglátogatása iránt.
Telefonom az asztalon hagyva kérdeztem, – merre van a mosdó?
Egy kedves hölgy mutatta az utat, majd néhány méterrel előtte lefékezett és magamra hagyott teendőimmel.
Két félig összehúzott bordó függöny, és egy kicsi előtér fogadott. Mögötte csukott, barnára festett ajtó zárta el az utat. Mellette jobbra, éppen szemmagasságban régi, feslett villanykapcsoló sárgás pereme villant elém. Alatta szép, kulturált kivetelű, kalligrafált betűkkel kiírt tájékoztató díszelgett:
„A toalett használata vendégeinknek ingyenes, mások számára 200 forint.”
Már nyúltam a zsebembe és a kapcsoló felé, amikor észrevettem az ajtó rése alatti fénycsíkot, mely szerény alázattal, félénken a talpam alá bújt.
-Van bent valaki! – gondoltam és lassan lenyomtam a kilincset. Az ajtó nyekkent egyet, kinyílt és elém tárult egy parányi előszoba csappal, kéztörlővel, szappannal. Mindenütt csillogó tisztaság, fertőtlenített illatok fogadtak. Balra két apró bejárat nyílt, mindkettőn fehér műanyagredőny védte a bent ügyködő vendégeket.
Az első teljesen zárva volt, a második félig nyitottan épp rám várakozott. Ide húzódtam be egy percre.
Alighogy végeztem egyszerű dolgaimmal, a szomszéd kabin recsegő ajtaja elhúzódott és egy köpcös, ötven körüli, zavarban lévő úriember lépett ki az előtérbe. Vízcsobogás nem hallatszott utána. A magyar nyelvet kissé törve, nadrágja övét meghúzva a kézmosó felé mozdult.
-Hú, de jó, hogy ide beletaláltam! Nem van itt nyilvános WC? – kérdezte, miközben az ingét visszatuszkolta a helyére, majd erre védőn rázárta svédzsebes farmerkabátját.
-Ez legalább tiszta hely! – mondtam. Ha gondolja, lehúzhatná azt, amit ott hagyott! – tettem hozzá és láttam, ahogy visszafordul, előrehajol és megrántja a fogantyút. Ebben a pillanatban ferde zsebeiből az ülőke tágas ölébe csörömpölve belehullott egy nagy marék fémpénz.
-What a fuck! – mormogta dühösen és utánakapott, de a szabadesés gyorsabb volt a mozdulatánál. Izgatottan kutatott a zsebében, majd megkönnyebbülve elővett két kis nejlon zacskót, benne némi fehér porral.
-Hú! Ez nem kiesett! – nézett rám izzadtan, mosolyogva. A sok apró hangosan csörgött a fajanszban, zörgött a lefolyóban, és lassan elhalkulva elúszott alattunk a csövek rejtekében.
Csodálkozva nézett rám. Mi van történt? – kérdezte.
-Pénzmosó! – mutattam a még zubogó WC-re és meglepett fejét látva elköszönés nélkül magára hagytam az idegen látogatót.
Author: Bujdosó Miklós Gábor
Bujdosó Miklós Gábor vagyok. A „Tél és Karácsony 2022.” c. pályázatra küldött írásom óta nagy örömömre az Irodalmi Rádió állandó szerzője lehetek. Gyermekkorom óta olvasok, mesélek. Prózákat, verseket írok. Emlékeket kaptam idős emberektől, frisseket gyűjtöttem fiataloktól. Dolgoztam szállodákban, voltam kertész, fotográfus, éttermi vezető, hivatásomként evezős edző. Igaz és kitalált történetekkel igyekszem meglepni az érdeklődőket. Önálló mesekönyvem 2007-ben jelent meg. 2024 Könyvünnepére megszületett a Lírában kapható új novellás kötetem „Szökés a felhők fölé” címmel. Antológiákban is fellelhetőek gondolataim. Írásaimhoz kívánok egy kényelmes fotelt és benne örömteli időtöltést minden kedves Olvasómnak! Bujdosó Miklós Gábor https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/felnottirodalom/regenyek/szokes-a-felhok-fole
