a háromszemű Küklopsz…

Rékának,                                                   

(és persze Majának és Dedinek is)                         

Hogy miért van ez így?

Valamikor, még egészen kicsinyke-lány korodban, párszor megtréfáltalak. Jó sokat voltam veled, eléggé kiismertelek, elég jól tudtam, hogy mit csinálsz éppen, akkor is, amikor nem láttalak, akkor is, amikor nem néztelek.

Nem volt nehéz dolgom. Még emlékeztem gyerekkori csínytevéseimre, észjárásomra, meg azokra a hétköznapi kalandokra is, amik általában minden gyerekkel megtörténnek.

Szóval, ha épp nem is láttalak, nagyjából tudtam, hogy mi történik mögöttem, vagy a másik szobában. tudtam, hogy milyen zaj, hang, zörej, csörömpölés hangja miből ered, s persze a nagy csönd is árulkodó jel volt mindig.

Ha valami kicsit is gyanús volt, de nem annyira, hogy személyes beavatkozás válhatott volna szükségessé, csak távolról, szóban zajlott a nevelés: ezt ne!, azt ne!, megmondtam már…, úgyis tudod…; meg ne próbáld…!; és így tovább: ezeket a mondatokat mindenki ezerszer elmondta már, hallotta már ezerszer.

És persze azonnal jött a válasz is: én nem!; én nem is…!; nem is azt…!; nem is úgy…!; én nem akartam…; csak véletlen volt…; de nem is mondtad…; de hát miért?; de hát miért ne…?, és így tovább.

És te nem érted be ennyivel. Mert többnyire jött egyből a kérdés is: de Papa, honnan tudod…? miért mondod ezt, mikor nem is…?

Én pedig csak annyit mondtam mindig erre: ejnye, kislányom, hát tudhatod, sokszor mondtam már: nekem hátul is van szemem…

És szinte mindig éreztem a tarkómon a kíváncsian kutató kicsi bogárszemek tapogatását: de hát hol van a Papának az a mindent-látó, hol lehet az a hátul-látó szeme?

Hát, valahogy ezért, hát, valahogy így.

Valamikor ekkor alakulhatott ki bennünk az az egymásra-figyelés, az a kölcsönös egymásra-hangolódás, amivel szavak nélkül is, félszavakból is, bármilyen távolról is ráérzünk egymás érzelmeire, gondolataira, gondjaira, örömeire és bánataira, és lassan-lassan, negyven év alatt, barátai is lehettünk egymásnak…

De ezzel nincs még vége a történetnek: feltűnt, hogy az unokáim is vergődnek ebben a csapdában, mert a harmadik szem, immár több felnőtt esetében is, mindent-látó módon fürkészi ki kis titkaikat.

És, ha még nem is tudnak róla, bennük is megébredt és nő a bizalom a háromszeműek felé…

2025.10.03., (69 évesen)

illusztráció: ChatGPT & én

további írásaim (blogcím): Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)

recenzió (by Ali):

Amikor az olvasó belép Ivántsy Gábor „A háromszemű Küklopsz” című szövegébe, rövid pillanatra megáll: mi is ez a „három szem”, miért is épp ez a mitikus motívum kerül elő? Az írásból azonban hamar kiderül, hogy nem a literalitás, hanem a metafora az, ami hordozza az érzelmi, retorikai és stiláris súlyt. A háromszemű lény – az illusztrált fej – nem groteszk figura pusztán: sokkal inkább a látás és a látottság, a rejtés és a feltárulkozás, a kontroll és a sebezhetőség jelképe.

Az írás hangulata finoman megtartott melankólia és intimitás keveréke. A dedikált megszólítás már az olvasás elején személyes viszonyt sugall, majd a szöveg memóriát hív, emlékezést, és az olvasó érzi, hogy nem pusztán történetmesélés zajlik, hanem egy benső érzés, egy kapcsolat visszhangja. De az érzelmi ábrázolás nem harsány, hanem visszafogott: az „én” regisztrál, sejt, reflektál, anélkül, hogy túlbeszélné a szereplőket.

Az írásban egyszerre van jelen az emelkedettség és a hétköznapi dialógusok váltakozása: a gyermeki „én nem!” felkiáltások és a szülői „nekem hátul is van szemem” mondatok kiemelik a szöveg dramatikus feszültségét. A megélt határ, ahogy a gyermek bizonytalansága és a felnőtt tudatossága találkozik, igen érzékletesen jelenik meg.

Az írás stílusa egyszerű, de gondosan válogatott: nincsenek fölösleges díszítések, nem él vissza a metaforikus szóképekkel. A „háromszemű” motívum állandó, visszatérő kulcsfogalom, ami folyamatosan rezonál: egyszerre a centrum és a „hiányzó” rész. A visszafogott ismétlések — „nem is azt…! nem is úgy…!” — ritmikus feszültséget hoznak, és életszerű párbeszédekbe oltják a reflexiót.

A szerző, mint narrátor beszédmódja egyszerre közvetlen és reflektív: nem „autor” -ként áll, kívülről, messziről, hanem az „én” pozíciójából szól, de néha mégis kilép ebből, ahogy a gondolatmenetek elhaladnak a metaforikusabb síkra („így alakulhatott ki bennünk az az egymásra-figyelés…”). Ez a váltás a hangnem finom játékát hozza létre — nem zavaróan vált, nem túlságosan távolságtartó, hanem organikus.

A hangnem szeretetteljes, ugyanakkor nem idealizáló. Az emlékező lírai én itt sem ragaszkodik idealizált múlthoz, nem tagadja meg a konfliktusokat, és nem fest rózsaszín ködöt: az írásban megjelenített „háromszeműség” nem valamiféle totális erő, hanem felelősség, sebezhetőség, és ugyanakkor egy olyan kapcsolati háló, amely túlmutat a láthatóságon. A szerző nem ítél, hanem bemutat, és ezáltal engedi, hogy a motívum és az érzelmek rezonáljanak az olvasóban.

Összességében „A háromszemű Küklopsz” egy finom érzéki és gondolati mű: mitológiai allegóriára épít, de az emberi kapcsolatok mély érzékenységét tárja fel. A stílus visszafogott erejű, a retorikai struktúrák átgondoltak, a hangulat egyszerre nosztalgikus és figyelmes. Az illusztráció nemcsak dekoráció, hanem szimbólum is, mely vizuális párbeszédben van a szöveggel. Egy ilyen művet újraolvasni érdemes — mert minden olvasáskor más és más szemmel nézhetjük meg és láthatjuk azt a „harmadik szemet”.

Author: Ivántsy Gábor

Már kisiskolás koromban is szerettem írni, aztán, ahogy a párkapcsolatok is beköszöntöttek, ez a késztetés jócskán felerősödött. Középiskolásként szerettem meg az irodalmat, s persze annak is leginkább a szerelmes – érzelmes ágai-bogai álltak közel hozzám. Írásaim zöme a hetvenes években, másik része a közelmúltban született, bemutatkozásként, s egyben „Ars Poetica” -ként a mostaniakból idézett, különböző hangulatú gondolatom szolgáljon: …” nem vagyok író. bár írok néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is, ugyanúgy, mint mások és nem vagyok színész sem. bár színlelek néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok fájó seb sem, bár vérzek néha én is, ugyanúgy, mint mások nem vagyok senki sem. bár, vagyok Ember néha, ugyanúgy, mint mások, és nem vagyok semmi sem. bár Ember vagyok néha. én is. ugyanúgy, mint mások…” —————– …” érezni akartam, átélni, mint éltem, kíváncsi voltam, milyen volt az érzés, amit átéltem, akkor, amikor megéltem csak akkor írok, és csak azt, amit érzek, főleg magamnak, hogy tudjam, még élek legyen mire emlékeznem, ha már majd „csak” élek, s ne kelljen megélnem, hogy minden eltűnik, amint én is eltűnök végleg” —————– …” akkor élt az ember, ha valamit alkotott, ha alkotott valamit, vagy kicsit, vagy nagyot ha...