Ez egy rövidke ízelítő a készülő kisregényemből, főleg jó meglátásokat, építő jellegű kritikát keresek.
1.
Egyszer volt, vagyishogy még ma is él egy ember. A volt jelző azért felel meg rá még éltében is, mert már nem az, aki volt. Ezenkívül öreg is. Hamarosan, ha már nem lesz, úgy is kezdhetjük a történetet, hogy egyszer volt, hol nem volt. Mert hol nem volt ez az ember? Bizony sok helyütt megfordult, és sok tettet hajtott végre. Ezt az embert, vagy, mint történetünk időpontjában ifjút, úgy hívták: Richard Alexandre de Marly. A véletlenek és nem annyira véletlen történelmi események összejátszása során azonban úgy alakult, hogy hősünket mindenki csak így ismerte: Ricsi.
Ricsi, aki születése jogán Marly vikomtja is volt, sohasem látta azt a várost, amelyről nevét kapta. Talán a nagy forradalom elől szökött családja a festői Gurssanba? talán azért, mert apja, és nagyapja is rettegett, de annál szerencsétlenebb szerencsejátékos volt? Ki tudja. Mindenesetre apja, a nemesúr, egyszer csak felcserélte határ menti uradalmait egy másik határ menti, szerény villára. Itt nevelkedett Richard Alexandre, mégpedig majdnem úgy, ahogy egy nemesember fiához illik. Nagyjából megtanult olvasni, számolni, vadászni, azt, hogy hogyan beszéljen társaságban, és késsel-villával enni. Azért csak majdnem tanulta meg a nemesi életmódot, mert apja, az öreg vikomt azonban igencsak kedvelte az italt, így különféle folyó ügyei mellett nem volt érkezése foglalkozni örökösével. A teljesség kedvéért meg kell említeni, hogy egyszer, ritka tiszta pillanatában volt szerencséje, szerencsejáték közben megismerni egy kiugrott magántanárt, de amikor a doktor megtudta, hogy kártyapartnerének még a szerencséjénél is kevesebb pénze van, tisztelettel visszautasította a vikomt felkérését. Így a szépen cseperedő Richard Alexandre-t az anyja tanította ki az etikett szabályaira, és ímmel-ámmal a nemesi sarjak minden tudományára. Anyja viszont sajnos félbolond volt, ezenkívül valószínűleg boszorkány. Hogy a kettő összefüggött-e, azt senki nem tudja megmondani. Viszont az bizonyos, hogy nemesi anyja a gyermeket megtanította olvasni. Viszont régi tekercsekkel, és ördögidéző rítusok leirataival gyakoroltatta a prózát. Megtanította írni, de mindig pentagrammokat, és rég elfeledett írásjelekkel teleszőtt bűvköröket íratott vele. Megtanította vadászni, de elejtett mókusait, nyulait kibeleztette és a bűvös észak felé, fordított fakeresztekre akasztatta, hogy vérüket az előbb említett írástanóra érdekében lecsapoltatta. Ám, késsel, villával enni, kifogástalanul megjelenni, és jó modorral, szűken beszélni, minden boszorkányság nélkül megtanította a kis Richardot. Aztán az öreg vikomt meghalt. Persze nem azért, mert öreg volt, hiszen nem volt több harminchat évesnél. Tisztességgel, francia nemeshez méltóan távozott el: felakasztotta magát. Ekkor a kis Richard már tíz éves volt. Anyja felöltöztette szép, hófehér ruhába, és annak rendje és módja szerint meggyászolta az elhunytat. Nem tudta még akkor, hogy apja halálával a de Marly ház rohamos hanyatlásnak fog indulni. Méghozzá szó szerint, ugyanis az öreg vikomt hitelezői, annak halála okán önkényesen felhagytak a hitelezéssel. Más források híján így a megfogyatkozott családnak előbb el kellett bocsátania a kertészt. Hirtelen megnőttek a bokrok, elszaporodtak a gyomok, elhaltak az orchideák. Aztán következett a cseléd. Hirtelen minden poros lett, és a nemes családi portrék gusztusos rámáinak sarkába egyre gusztustalanabb pókcsaládok kezdtek beköltözni. Aztán a kocsis következett, aki, elmaradt fizetésével indokolva volt oly szemtelen, hogy vitte magával azt az öreg kupét is, amivel a néhai vikomt járt kockázni, kártyázni a faluba. Hamarosan távozott a szakács és a lakáj is. Aztán egy reggel, az ifjú, tizenkét éves Richard arra ébredt, hogy egyedül maradt anyjával, hogy saját magának hozza be a reggeli teát, saját maga készíti el az ebédet, vág tűzifát, porol port, nyit ajtót, nyit ablakot, vet ágyat és egyéb addig elképzelhetetlen dolgokat tesz. Félbolond anyja, aki talán még boszorkány is, igyekezett segíteni a nagy ház rendben tartásában, de sajnos kevés sikerrel. Így Richard, aki most már tizenöt éves volt, eladta a villát a fejük felől, és szépen beköltöztek a faluba. Az új, kis házikóban a nemesi Richard, és anyja is jól érezte magát. Mivel az asszony félbolond volt, nem sok ellenvetése lehetett a környezetváltozás ellen. Furcsa, boszorkányszerű praktikáit nyugodtan gyakorolhatta a házikó számára kijelölt kis szobácskájában, így mondhatni, boldog volt. Richard, aki immár csak Ricsi volt, még nála is kevésbé fájlalta nemesi külsőségeinek elvesztését. Ugyanis Richard Alexandre de Marly vikomtnak nem volt lelke.
Ez nem egy mesélő teátrálisnak szánt műfogása, vagy valami figyelemfelkeltő kinyilatkoztatás. Ricsinek valóban nem volt lelke, a szó szoros értelmében. Olyan ember volt, aki nem érzett semmit. Okos volt, és nagyjából művelt, szép beszédű, jó modorú. Az önellátás és boszorkányellátás kényszeréből kifolyólag erős is volt, de amolyan formásan, atletikusan sportos. Rendelkezett mindazzal, amit egy arisztokrata család elfeledett tagja birtokolhat belső és külsőségéiben, de lelke, az nem volt. Ha az ifjú Ricsi elé egy szörnyű módon felkoncolt tetemet tennének, nem fordítaná el az arcát pillanatnyi megilletődésében, hanem egyszerűen szemrevételezné, és ezt mondaná: kérem, ez egy felkoncolt tetem. Íme, itt lóg a bele. Ha az ifjú Ricsi egy mély vízben fuldokló embert találna, előbb körül tekintene, hogy van-e más ember a közelben, s csak akkor húzná ki a szerencsétlent, ha más is látja. Mert egyébként elnézné a vízbefúlást, ugyanolyan érdeklődő, gyermeki kíváncsisággal, mint a Cirque Medrano trapéztáncosainak légi parádéit. Ricsi nem volt gonosz, vagy kegyetlen vagy erőszakos. Egyszerűen nem voltak érzései. Ismerte a rokonszenv, a zavar, a félelem, a lelki fájdalom, szeretet, vágy és hasonló emberi érzések fogalmát, értette is őket, csak éppen nem érezte. Ahogy lassan férfivá érett, megtanulta értékelni ezt a különös tulajdonságát. Amikor a molnár fia már megint kiült az utcára sírni, mert kedvenc libáját levágták, ő magában hálát adott a sorsnak, hogy ilyetén szánalmas szituációktól megmentette. Amikor a pék tüdőgyulladásban elhalt, a sírgödör fölött szenvtelenül figyelte a zokogó péknét, majd megjelent a vidám lagzin, amikor az özvegyet elvette régen pletykált szeretője. Ha lett volna humorérzéke, nevetett volna rajtuk. Ám ez igazán senkit sem zavart, mert az ifjú a kezdeti furcsálló tekintetekből, szemöldökráncolásokból és személyére vonatkozó, elejtett félmondatokból rájött, hogy valamilyen módon el kell rejtenie különös tehetségét. Így hát Richard Alexandre de Marly, vagy egyszerűen: Ricsi, megtanulta eljátszani az érzéseket. Legelőször a szeretet mímelését tanulta meg félbolond anyjától, aki úgy csimpaszkodott belé, mint egy megriadt madár a fészek peremébe. Ezután a csodálkozás művészetét sajátította el oly módon, hogy hosszasan figyelte a kovács inasát, aki pedig mesterét figyelte. Megtanulta a gyászt a temetések állandó, fekete, hollórajszerű tömegétől. Megtanulta a haragot a csapszékben kötekedő leszerelt katonától, és ugyanitt megtanulta a vidámságot, mikor az elfeledve haragját, hátracsapott képlivel a Tiens voilà la Coloniale-t énekelte, asztaltársaiba karolva. Így jutott el a tizennyolcadik életévébe, amikor is szegény, de művelt és eszes, érzelmes fiatal úrnak tartották szerte a faluban, aki egyedül gondozza beteg anyját, kevéske apanázsából.
Aztán az apanázs is elfogyott. Nem mintha az lett volna. Mindenesetre a pénz, melyet az elhagyott villáért kaptak, a vége felé járt. Csak Ricsi szenvtelen takarékosságának volt köszönhető, hogy ilyen sokáig kitartott. Ez természetesen azt is jelentette, hogy az ifjú vikomtnak szégyenszemre munkát kellett vállalnia.
2.
– Meg fogok halni! – dörögte az uraság, majd eltökélten beleharapott a kezében tartott jókora, aranybarnára sült libacombba.
– Mint mi mindannyian, Sir. – válaszolta a lakáj, és röviden bólintott.
– Hülye! – korholta a nagyúr.
– Ezzel nem vitatkozom, Sir. – bólintott egyetértőn a lakáj, mintegy belenyugodva önnön ostobaságába.
– Hamarosan meg fogok halni. – ismételte magát kissé feszülten Jean-Baptiste Lemaire, Gurssan és környékének leges-leggazdagabb kereskedője, akiről mindenki tudta, hogy nem szereti magát ismételni. Minthogy a lakáj urának utolsó kijelentéséhez már nem kívánt semmilyen kommentárt fűzni, a nagy ebédlőtermet hosszú csend töltötte meg, melyet nem szakított meg más, mint egy finom kisasszony ezüstkésének halk csilingelése a tányéron.
– Mikor kíván az apus elhalálozni? – kérdezte őszinte kíváncsisággal Rose Lemaire, és enyhe előkelőséggel vételezett egy szem gazdagon kandírozott cseresznyét, egy gazdagon zománcozott tálról. Monsieur Lemaire szelíden tekintett egy szem leányára, oly rajongással, mintha a leány is kandírozva volna.
– Azt még nem tudom, ma chérie, – intett a lakájnak, aki észrevétlenül kicserélte üres tányérját egy nagy tál mártásra – de az bizonyos, hogy hamarosan.
– Ó. – nyugtázta visszafogott meglepettséggel a chérie, és bánatosan megrebegtette pilláit. Monsieur Lemaire hátradőlt hatalmas székében, és elgondolkodva nézegette az asztal közepén feltornyozott, általa elpusztított cupákok visszamaradt csontjait. Végül megelégelte az elgondolkozást és tőle szokatlan óvatossággal jelentette ki:
– Neked pedig férjhez kell menned. – ellenvetést nem tűrően fonta keresztbe karjait. A lakáj hanyag eleganciával húzódott hátra, várva a robbanást. Nem először hallotta ezt a beszélgetést itt, az ebédlőasztalnál a Monsieur és a Mademoiselle között. Az ilyetén kinyilatkoztatások és az azokra adott, kecsesen visszafogott válaszok általában az uraság asztalon döngő öklével kevert fenyegetéseivé, és a kisasszony különösen jól célzott húsétel, evőeszköz és desszert-hajigálásává fajult. Ezért menekült a gyakorlott lakáj az ebédlő egyik alkóvjába. Dicséretes, hogy bár egész életében angol bárókat és lordokat szolgált ki, a lakáj viszonylag hamar belerázódott új hivatásába. Ehhez hozzájárult az uraság is, aki heves vérmérsékletéből kifolyólag néha meg-megrázogatta a gallérjánál fogva, így egészítve ki a szerény inas tanulmányait. Tehát várta a kitörést. De az elmaradt. Rose Lemaire csak bólintott, és kedvesen ennyit mondott:
– Ó. Ez esetben – itt az alkóv falához tapadt lakájhoz fordult – hozza be kérem a fagylaltot!
Az apa hitetlenkedve bámult a leányra, mivel nem szokott hozzá ahhoz, hogy egyetlen örököse nemhogy nem vág a képébe egy tál kaszpi-tengeri sózott kaviárt, de ehelyett csendes, tisztelettudó úrhölgyhöz méltóan elfogadja megmásíthatatlan sorsát. Kissé gyanakodva figyelte a lakájt, aki éppen kiment a fagylaltért. Könnyen feltételezhette, hogy leánya fegyvernemet vált, és egyébként is közelgő halálát igyekszik majd megsiettetni egy adag jéghideg desszert bevetésével. Ám az inas hamar visszatért, és Rose nagy beleéléssel nekiállt a fagylaltnak, így Monsieur Lemaire a hűtött ezüsttálban felszolgált édesség fogyásával párhuzamosan kezdte visszanyerni nyugalmát és méltóságát. Végül megtörte a csendet.
– Mert amikor majd meghalok – rövid szünet, de a leány csak kedvesen figyelt – akkor majd mindez – szélesen körbemutatott – a tiéd lesz. De kell neked egy férj, különben a népek még azt hinnék, hogy… no mindegy. Kell egy férj! És ez nem vita tárgya.
Rose ismét csak bólintott, és felállt. Kecsesen elhagyta az ebédlőt. A hosszú folyosóra érve, kezét lassan végigsimította az egykori de Marly villa ódon kőfalán. Belépett a szobájába és becsukta a nagy, szárnyas ajtókat. leült egy székre a keskeny ablak előtt, és kitekintett a tágas udvarra, ahol egy ifjú legény szorgoskodott a kertben. Finom ívű állát tenyerében nyugtatva nézte ahogy a legény szép, rendezett formába önti a bokrokat, és dúsan itatja a sétáló mentén húzódó magas rózsabokrokat. Most az apja örül, hogy célt ért, gondolta. Rose nem mulatott úgy a viselkedésén, ahogy egyébként szokott. Tény és való, hogy bár sokszor elkezdődött ez a beszélgetés, mióta betöltötte a tizenhatodik életévét, egyszer sem jutottak el oda, hogy elfogadja, neki egy férj kell. Normális esetben nem is egyezett volna bele. De most jó oka volt rá. Ismerte apját, mint a tenyerét. Tudta, hogy apja eredetileg henteslegény volt, aki sohasem álmodott volna ilyen mesés gazdagságról, amellyel most őt elkényezteti. Sokszor mesélt neki arról, milyen áldozatos munkával szerezte meg vagyonát és elismertségét. Tudta, hogy apja büszke és tisztességes ember, még ha kissé lobbanékony is. Neki, Rose Lemaire-nek kötelessége volt tovább vinni a család jó nevét, és megfelelő módon, lehetőleg egy nála gazdagabb férfihoz feleségül menni. Így hát kissé szomorúan tekintett le a friss ágyásokba nárciszokat és tulipánokat ültető Richard Alexandre de Marly-ra.
Richard Alexandre de Marly vikomt felnézett tulipánjai mögül és meglátta az ablakban a lányt. Szokásos módon megemelte kalapját az ablak felé, és folytatta az ültetést. Mióta Monsieur Lemaire-nek dolgozott, igazán nem sok gondja volt. Bár nem szeretett semmit, a növények ellen nem volt kifogása. Kertész volt, ami egy kényelmes munka a magafajta lélektelen embernek, a pénz pedig pont elegendő volt arra, hogy szerény háztartását fenntarthassa. A kisasszony néha sétált egyet-egyet a kertben, teljesen véletlenül olyan időpontokban, amikor Ricsi dolgozott. Nem kellett sok idő, hogy elkezdjenek beszélgetni. Persze, csak az időjárásról. Aztán a nárcisz, mint botanikai fenomén létjogosultságáról. Végül, az életről, a sorsról, kötelességekről és vágyakról. Egyre hosszabbá nyúló beszélgetéseik alatt az ifjú Ricsi fejében megszületett egy terv. Egy mód, anyagi helyzetének végső stabilizálására. Ahogy az idea egyre biztosabb gyökeret vert a fejében, annál kedvesebben és közvetlenebbül kezdett beszélni a Madmoiselle-hez. Szívében nem volt semmi szenvedély, rejtett vágy. Csak egyszerű számítás. Viszont jóképű, szellemes és érdekes egyéniség volt, ez pedig felkeltette a hölgy figyelmét. Ricsi, bár ez ellentmondás, beleszeretett a lány vagyonába. A lány pedig beleszeretett az ifjú kertészbe.
Nyílt a kertvégi kiskapu, és Rose Lemaire kilépett az udvarra. Napernyőjét, mely teljesen felesleges volt ezen a volt a szelíd, tavaszi délutánon, kinyitotta és vékony, hófehér vállához csapta. Gazella szerű léptekkel szelte át a rövid távot a buzgolkodó kertészig, majd a lehető leglenézőbb hangján figyelmeztette:
– Elnézést, de ott, a vadszőlőt tegnap nem nyírta le.
Ricsi, a kertész mélyen meghajolt, és elindult arra, amerre a hölgy mutatott. Ez volt a szokásos jel: Rose szeretne vele a megszokott helyükön beszélgetni. Leült a padra, a vadszőlő lugas alatt, és várt. Amikor a leány is megérkezett, tisztelettudón felállt, de az rögvest lehanyatlott a padra. Ricsi visszaült, és Rose a vállára hajtotta a fejét. Panaszos hangon mondta:
– Úgy tűnik, férjhez kell mennem – és napernyőjét beleszúrta egy friss ágyásba. Ricsi erre nem mondott semmit, így a leány folytatta.
– De hol találok én férjet magamnak? – Ricsi gondolkodott, hogy milyen válasz illenék ehhez a kérdéshez, de inkább nem szólt. Rose kissé megrovó tekintetet vetett rá, de szinte azonnal felváltotta egy gyászos arckifejezéssel.
– Mert apám megparancsolta… – nyögte oly szánalomra méltóan, mint egy szegény, megsebesített őzgida. Ricsi tudta, hogy most már válaszolnia kell.
– Nem lesz semmi baj. Kegyed sok érdemes kérő közül válogathat. – Rose lemondóan legyintett, és majdnem annyira lemondóan nézett rá. – Tudja is azt maga! – És dacosan felemelte fejét az ifjú válláról. Ricsi nem tartotta a színjátékot folytatásra érdemesnek. Átkarolta a leányt, odahúzta magához és megsimogatta sima, hosszú barna haját.
– Azért ne keseredj így el.
– Elvennél? – Kérdezte Rose rezignált közönnyel, mint aki nem is vár választ ilyen képtelen kérdésre.
– Természetesen. Hiszen szeretlek – válaszolta Ricsi, aki azt sem tudta, mi az a szeretet, nemhogy a szerelem. Közben igazított kissé a túl széles mosolyán. Rose kiszakította magát az öleléséből.
– De szegény vagy. Apám sosem engedné – és szépen visszasimult az ifjú árván maradt karjaiba. – A neved itt nem számít. Apámat csak a pénz érdekli. – Ezzel nem lehetett vitatkozni. Ricsi terve valójában annyiból állt, hogy elveszi a leányt, aki ily ellentmondásos érzelmeket táplál iránta, és övé lesz a gazdag kereskedő pénze.
– Ezt is megoldjuk – mondta nagy önbizalommal, és megcsókolta a lányt. Rose Lemaire viszonozta a csókot, és tudta, nem lesz más asszonya, csak a vikomté. Már amikor először megpillantotta a félmeztelenre vetkőzött Ricsit a szoba ablakán át, izzadtságtól csillogó bőrét, ahogy az ágyásokat kapálta ütemesen, már akkor, amikor először ültek le erre a padra számtalan nappal ezelőtt, amikor elmesélte neki mindazt, ami bántja, és mindazt, amin aznap nevetett, és már akkor, amikor először tapasztalta az ifjú gyengédségét, készségét a hallgatásra, és önzetlen természetét, tudta, más asszonya nem lehet, mint Richard Alexandre de Marly-é. Nem a névért, amit meglepetten vett tudomásul. Nem a csillogó, kék szemekért és a hozzá nem illő, göndör fekete fürtökért. Azt, hogy miért, még én sem tudom, pedig én mesélem ezt a történetet. De Rose szerette Ricsit, és ezt el kell fogadni. És elhatározta magát, hogy bár engedett apjának, de megoldja, hogy választottjához mehessen nőül.
Author: Pápai Krisztián
Fiatal korom óta írok. Az írás számomra nem tudatos döntés, hanem ösztönös cselekvés. A gondolataim, érzéseim, a világról alkotott véleményem legtermészetesebben a szavakban öltenek testet. Verset, novellát és regényt is írok, mindegyik más-más módon enged közelebb a belső világomhoz. Hiszem, hogy az irodalom egyszerre tükör és ablak: megmutat bennünket önmagunknak, miközben lehetőséget ad arra is, hogy túllássunk a saját határainkon. Remélem tetszeni fognak a műveim.