Élete egy ideje olyan volt, mint a lefelé tartó spirál, s ő egyre mélyebb szakadékban találta magát. Minden erejével próbált kapaszkodni, szinten maradni, de egyik csapás követte a másikat, s ő lassan felhagyott a küzdelemmel, ellenállással, s megadta magát.
Miután végeláthatatlan teendői miatt a fülledt, forró nyarat a nagyváros betondzsungelében kényszerült tölteni, kiderült, hogy – más lehetőség híján – a hideg évszakra balatoni nyaralójába kell költöznie.
Bár mindig is szerette a magyar tengert – minden más fürdőhelynél, folyónál, tónál, tengernél jobban –, addig csak nyári arcát ismerte, vidám, felhőtlen arcát, az égszínkék vizet, a napsütést, a tó felszínére finom fodrokat rajzoló szellőt, s naplementekor a két szemközti part között húzódó aranyhidat.
Most hűvös volt a levegő, hideg a víz, s a fákról hullottak a száraz levelek. Kedvetlenül sétált az elnéptelenedett parton. A nyaralók elutaztak, az ajtókra lakat került, minden második épületre az „Eladó” vagy „Kiadó” táblát akasztották. Az éttermek, kávézók, szállodák egy része végleg bezárt. Október utolsó napja volt. A természet már készült a másnapra. A víz fehér volt, vakítóan fehér, csillogott, akár a frissen esett hó, szinte világított. Az ég sötétszürkén borult a tó fölé. A víz előbb világos, majd egyre sötétebb, egyre haragosabb zöld színt öltött, feltámadt a szél, cibálta a fák ágait, az oszlopokat, kerítéseket és mindent, ami csak az útjába került, egy-egy facsemetét gyökerestől kitépett a földből. A tó hol kilépett medréből, elborítva a keskeny kövezett utat, hol visszahúzódott. Eleredt az eső. A sötét égbolton cikázó fényes villámokat ijesztő dörgés követte. A természet félelmetes, őrjöngő arcát mutatta, mintha csak az ő érzéseit tükrözte volna vissza. A komor felhők a reményvesztettségét, a tomboló vihar tehetetlen dühét, lázadó igazságérzetét, az eső keserű könnyeit. Olyan érzéseket fedezett fel magában, amelyek létezéséről maga sem tudott, s olyan gondolatok cikáztak át az agyán, hogy maga is elszörnyedt.
A nyaralóba hazatérve a falhoz vágta az egyetlen poharat, majd anélkül, hogy összesöpörte volna az üvegcserepeket, ruhástól lefeküdt, és álomtalan álomba merült.
Másnap kedvetlenül elindult, hogy a környék egyetlen, egész évben nyitva tartó boltjában valami ennivalót vásároljon. Szerencsére megnyugodott az idő, megszűnt a viharos szél, elállt az eső, s a felhők közt bágyadtan kisütött a nap. Először óvatosan, bizalmatlanul, majd egyre növekvő csodálkozással nézett körül. A falevelek piros, sárga, rozsdabarna színbe öltöztek, az ég szelíd kék volt, s világosabb-sötétebb felhők nyargaltak át rajta. Az esőtől a füves part üdén zöldellt. A víz visszatükrözte az égbolt folyton változó színét, s a felhőkön átszűrődő napsugaraktól az egész tó valami mesebeli ezüstös színt öltött, amit az enyhe szellő fodrossá varázsolt. A túlsó part hegyei sötétebb, lilás színbe fordultak; ez a színpompa különös ellentétben állt az egyre nagyobb csenddel. A vízből mélységes nyugalom áradt.
Bámulta az őszi táj számára addig ismeretlen szépségét, melyet a színorgia mögött valami megfoghatatlan szomorúság hatott át. Az elmúlás szomorúsága. Ugyanaz a szomorúság, mint ami az ő lelkét is betöltötte. A kegyetlen idő egyre több szerettünket veszi el tőlünk, s egyszer csak döbbenten látjuk, hogy magunkra maradtunk.
Hazament ideiglenes otthonába, a nyaralóba. Meggyújtott egy gyertyát, és nézte a lángot, amint bevilágítja a szoba egyik sarkát. Emlékezett.
Elhunyt rokonainak, hozzátartozóinak képe villant fel előtte, egyik a másik után; egyesek arca homályba veszően, másoké rendkívül élesen. Apai nagyszüleit soha nem ismerte – meghaltak születése előtt -, de különös módon mégis biztosan tudta, hogy ők azok. Látta anyját, amint cérnát fűz a tűbe, apját, amint épp hazaér – látta fájdalmasan fiatalon elhunyt kis unokahúgát, látta azokat, akik már régóta a temető csendjében pihentek és azokat, akik nemrég még ezen a világon voltak. Mintha üzentek volna neki, mindegyikük a maga módján, de ugyanazt: Ne szomorkodj, ne gyászolj! Amig emlékszel ránk, itt vagyunk veled! Örömmel gondolj ránk, a hétköznapokra és ünnepekre, mosolyogj a régi történeteken, amiket együtt éltünk meg. És ne feledd: ha eljön az időd, mindannyian várni fogunk.
A kis gyertya leégett, elfújta a csonkot. Kinézett a terasz üvegajtaján. Minden sötétbe borult, már nem tudta, hol végződik a víz, és hol kezdődik az ég. Csak a szemközti part pislákoló fényei villóztak. Csend ült a parton. Hosszú idő után először aludt el megbékélt szívvel.
Author: Károly Judit
Az írás-olvasás ikertevékenység mindig is életem egyik meghatározó eleme volt. A több nyelven olvasás természetes hozadéka lett a műfordítás, ez a sokszor keservesen nehéz, ám különlegesen szép és izgalmas feladat, mely a mai napig igazi kihívás számomra. A műfordítás is – hogy egy már-már klasszikus mondást idézzek – „a boldogság egy formája”. Eddig tíz fordításkötetem jelent meg a Bábel, a Novella és a Napkút Kiadó gondozásában. Ám egy fájdalmas élmény hatására, mely egész életemet megváltoztatta, elemi erővel tört fel bennem az igény, hogy saját hangomon is megszólaljak, beszéljek a bennem kavargó érzésekről, az életemet meghatározó irodalmi és személyes találkozásokról, a körülöttünk levő világról és az abban zajló eseményekről. Így születtek és jelentek meg első írásaim. Az írás számomra egyfajta vígasz, remény, útkeresés, hit az élet élhetőségében – és talán szépségében. Köszönöm az Irodalmi Rádiónak, hogy tagjai közé fogadott.

