Mindenszentek a tónál

Élete egy ideje olyan volt, mint a lefelé tartó spirál, s ő egyre mélyebb szakadékban találta magát. Minden erejével próbált kapaszkodni, szinten maradni, de egyik csapás követte a másikat, s ő lassan felhagyott a küzdelemmel, ellenállással, s megadta magát.

Miután végeláthatatlan teendői miatt a fülledt, forró nyarat a nagyváros betondzsungelében kényszerült tölteni, kiderült, hogy – más lehetőség híján – a hideg évszakra balatoni nyaralójába kell költöznie.

Bár mindig is szerette a magyar tengert – minden más fürdőhelynél, folyónál, tónál, tengernél jobban –, addig csak nyári arcát ismerte, vidám, felhőtlen arcát, az égszínkék vizet, a napsütést, a tó felszínére finom fodrokat rajzoló szellőt, s naplementekor a két szemközti part között húzódó aranyhidat.

Most hűvös volt a levegő, hideg a víz, s a fákról hullottak a száraz levelek. Kedvetlenül sétált az elnéptelenedett parton. A nyaralók elutaztak, az ajtókra lakat került, minden második épületre az „Eladó” vagy „Kiadó” táblát akasztották. Az éttermek, kávézók, szállodák egy része végleg bezárt. Október utolsó napja volt. A természet már készült a másnapra. A víz fehér volt, vakítóan fehér, csillogott, akár a frissen esett hó, szinte világított. Az ég sötétszürkén borult a tó fölé. A víz előbb világos, majd egyre sötétebb, egyre haragosabb zöld színt öltött, feltámadt a szél, cibálta a fák ágait, az oszlopokat, kerítéseket és mindent, ami csak az útjába került, egy-egy facsemetét gyökerestől kitépett a földből. A tó hol kilépett medréből, elborítva a keskeny kövezett utat, hol visszahúzódott. Eleredt az eső. A sötét égbolton cikázó fényes villámokat ijesztő dörgés követte. A természet félelmetes, őrjöngő arcát mutatta, mintha csak az ő érzéseit tükrözte volna vissza. A komor felhők a reményvesztettségét, a tomboló vihar tehetetlen dühét, lázadó igazságérzetét, az eső keserű könnyeit. Olyan érzéseket fedezett fel magában, amelyek létezéséről maga sem tudott, s olyan gondolatok cikáztak át az agyán, hogy maga is elszörnyedt.

A nyaralóba hazatérve a falhoz vágta az egyetlen poharat, majd anélkül, hogy összesöpörte volna az üvegcserepeket, ruhástól lefeküdt, és álomtalan álomba merült.

Másnap kedvetlenül elindult, hogy a környék egyetlen, egész évben nyitva tartó boltjában valami ennivalót vásároljon. Szerencsére megnyugodott az idő, megszűnt a viharos szél, elállt az eső, s a felhők közt bágyadtan kisütött a nap. Először óvatosan, bizalmatlanul, majd egyre növekvő csodálkozással nézett körül. A falevelek piros, sárga, rozsdabarna színbe öltöztek, az ég szelíd kék volt, s világosabb-sötétebb felhők nyargaltak át rajta. Az esőtől a füves part üdén zöldellt. A víz visszatükrözte az égbolt folyton változó színét, s a felhőkön átszűrődő napsugaraktól az egész tó valami mesebeli ezüstös színt öltött, amit az enyhe szellő fodrossá varázsolt. A túlsó part hegyei sötétebb, lilás színbe fordultak; ez a színpompa különös ellentétben állt az egyre nagyobb csenddel. A vízből mélységes nyugalom áradt.

Bámulta az őszi táj számára addig ismeretlen szépségét, melyet a színorgia mögött valami megfoghatatlan szomorúság hatott át. Az elmúlás szomorúsága. Ugyanaz a szomorúság, mint ami az ő lelkét is betöltötte.  A kegyetlen idő egyre több szerettünket veszi el tőlünk, s egyszer csak döbbenten látjuk, hogy magunkra maradtunk.

Hazament ideiglenes otthonába, a nyaralóba. Meggyújtott egy gyertyát, és nézte a lángot, amint bevilágítja a szoba egyik sarkát. Emlékezett.

Elhunyt rokonainak, hozzátartozóinak képe villant fel előtte, egyik a másik után; egyesek arca homályba veszően, másoké rendkívül élesen. Apai nagyszüleit soha nem ismerte – meghaltak születése előtt -, de különös módon mégis biztosan tudta, hogy ők azok. Látta anyját, amint cérnát fűz a tűbe, apját, amint épp hazaér – látta fájdalmasan fiatalon elhunyt kis unokahúgát, látta azokat, akik már régóta a temető csendjében pihentek és azokat, akik nemrég még ezen a világon voltak. Mintha üzentek volna neki, mindegyikük a maga módján, de ugyanazt: Ne szomorkodj, ne gyászolj! Amig emlékszel ránk, itt vagyunk veled! Örömmel gondolj ránk, a hétköznapokra és ünnepekre, mosolyogj a régi történeteken, amiket együtt éltünk meg. És ne feledd: ha eljön az időd, mindannyian várni fogunk.

A kis gyertya leégett, elfújta a csonkot. Kinézett a terasz üvegajtaján. Minden sötétbe borult, már nem tudta, hol végződik a víz, és hol kezdődik az ég. Csak a szemközti part pislákoló fényei villóztak. Csend ült a parton. Hosszú idő után először aludt el megbékélt szívvel.

 

 

Károly Judit
Author: Károly Judit

Az írás-olvasás ikertevékenység mindig is életem egyik meghatározó eleme volt. A több nyelven olvasás természetes hozadéka lett a műfordítás, ez a sokszor keservesen nehéz, ám különlegesen szép és izgalmas feladat, mely a mai napig igazi kihívás számomra. A műfordítás is – hogy egy már-már klasszikus mondást idézzek – „a boldogság egy formája”. Eddig tíz fordításkötetem jelent meg a Bábel, a Novella és a Napkút Kiadó gondozásában. Ám egy fájdalmas élmény hatására, mely egész életemet megváltoztatta, elemi erővel tört fel bennem az igény, hogy saját hangomon is megszólaljak, beszéljek a bennem kavargó érzésekről, az életemet meghatározó irodalmi és személyes találkozásokról, a körülöttünk levő világról és az abban zajló eseményekről. Így születtek és jelentek meg első írásaim. Az írás számomra egyfajta vígasz, remény, útkeresés, hit az élet élhetőségében – és talán szépségében. Köszönöm az Irodalmi Rádiónak, hogy tagjai közé fogadott.

0
Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Láttam egy nőt

Láttam egy nőt… Láttam egy nőt, ki csak úgy szembejött velem, Csinos kosztümében én is örömöm lelem. Puha selyemként omlott vékony derekára, Látszott mikor ellibbent,

Teljes bejegyzés »
Versek
Halászné Magyar Márta

Lehajtott fejjel

  Halászné Magyar Márta Lehajtott fejjel Hajtottam, dolgoztam, napokat űztem, hittem, bűn egy pillanatra megállni, pedig ember elég az örök tűzben, a vég eljön, nem

Teljes bejegyzés »

HALÁLOS TÖKFARAGÁS

Liang Péter vagyok, és noha a családnevem távol-keleties hangzású, biztosíthatom a kedves olvasót, hogy ízig-vérig magyar ember vagyok. Árnyasliget község hetilapjának vagyok a főszerkesztője –

Teljes bejegyzés »
Versek
Petes H. László

Örökké

      Örökké     Hamvas ajka úgy lebbent felém, Mint láva lába, mint vágy s remény. Cseresznyeárnyak marnak belém, Lassan felizzok, vérem kemény.

Teljes bejegyzés »