Licit

Ritkán ült egy asztalhoz a két sógor. Jancsi igazi vidéki férfi volt annak minden erényével és gyarlóságával. Keményen dolgozott, semmihez nem hívott szakembert, mert egy igazi férfi meg tud szerelni bármit. A házat, ahol élt, saját kezével építette amikor felköltözött Budapestre. Noha a metropolisz egyszer-kétszer neki is megcsavarta a fejét, mindig hű maradt a vidéki gyökereihez: a hátsó kertben veteményese volt, tartott néhány haszonállatot, és persze nem vetette meg a bort. Nem csak a jó bort, semmilyen bort nem vetett meg. Tibor ezzel szemben afféle városi intellektuel volt inkább – egy panelház hatodik emeletén lakott, busszal járt, és bármelyik könyvet előbb vette volna a kezébe akár egy csavarhúzónál is. Nem volt több adrenalinra igénye, mint amennyit egy izgalmasabb színdarab ki tud váltani, és bort is legfeljebb a pörkölt alá öntött néha.

Nem is igazán kedvelték egymást, hiszen Jancsi szerint Tibor egy igazi nyápic ficsúr volt, Tibor pedig barbárnak tartotta Jancsit. No de a kis Pöpikének, Jancsi unokájának a keresztelőjére illemből még úgy is elment, hogy egyébként teste-lelke borzongott még csak a templomi mise gondolatától is. Tibor vallás nélkül nőtt fel, és – bár sosem bírálta azokat, akik hisznek – kifejezetten ostobaságnak tartotta hogy egy többezer éves könyv útmutatásai alapján beszéljen valami megfoghatatlan erőhöz ami ráadásul sosem válaszol. Jancsi hetedmagával, egy vidéki kis falucskában nőtt fel, ahol csak az nem ment vasárnap templomba, akinek már feladták az utolsó kenetet. Neki ez volt a norma.

A keresztelő után a család hazament, és miután jóllaktak, kezdődhetett a mulatság. Az asszonyok összegyűltek a nappaliban és olvadoztak a kis Pöpikén – no meg persze azon, ahogyan az idősebb unokatestvérei játszanak vele. Beszéltek mindenféle asszonydolgokról, megosztottak egymással házi praktikákat, és persze elengedhetetlen része volt a beszélgetésnek a férjekről való panaszkodás.

– Az én Jancsim múlt héten összetörte a majolikás edényemet mert megint felöntött a garatra – kezdte a nagymama – pedig azt nem könnyű ám pótolni. Még rám is majdnem kezet emelt!

– Jaj, ne is mondd – licitált rá a nagynéni – Lajos a múlt hónapban csaknem a fél fizetését elkártyázta, hát mondd meg…!

A kis Pöpike anyja is felcsattant.

– Többször is éreztem valami női kölnit Palkón, de nem a sajátomat. Szerintem megcsal…

Tibor felesége csak csendben ült, és szürcsölgette a teáját. Az asszonyok mind ránéztek és úgy hallgattak el, mintha most ő lenne soron. Böbe csak szégyenlősen lesütötte a szemét.

– Tibor is csinál furcsákat néha, de azért szerencsére nincs baj.

Mindenki tudta Tiborról, hogy vannak görbe útjai, de mivel a párja sosem vonta nyíltan kérdőre, inkább nem bolygatták a dolgokat.

Eközben a garázsba kitelepedve a férfiak szorgosan hajtották fel a poharakat és vadul kártyáztak. Egyik kör követte a másikat, már jó két liter bort megittak és teleírtak csaknem egy teljes oldalt a játszmák eredményeivel, de még mindig nagyon szoros volt a verseny. Közben hébe-hóba beszéltek néhány mondatot is, de inkább a kártyára- és még annál is inkább a borra figyeltek. El is telhetett néhány óra, észre sem vették és már a kis Pöpike megfürdetve, pizsamában követelte az esti meséjét, no meg a asszonyok ki is fogytak a témából amikor észbe kaptak.

Lajos és Palkó akkor egyszerre felkeltek a székből hogy elinduljanak hazafelé. Megállapodtak a házigazdával, hogy éjszakára a telek mellett hagyják az autókat és másnap, „szondabiztosan” visszamennek értük. Azzal fogták magukat, és úgy tíz-tizenöt perc eltéréssel útra is keltek.

Így esett meg, hogy Jancsi és Tibor maradtak kettesben. A barbár és a ficsúr. Az erő és az ész. A szabályok és a szabadság. Jancsi az asztalra csapta a lapjait.

– Ketten nem lehet snapszerezni, vagy tévedek?

Tibor (aki ekkor még teljesen józan volt) elmosolyodott.

– Azt nem annyira, de beszélgetni még lehet.

Azzal belekezdtek egy hosszas értekezésbe csak olyan férfiasan: a labdarúgástól elindulva az autókon át eljutottak a politikáig. Közben Jancsi lelkesen töltötte újra a kiürülő poharakat, csakhogy ő lényegesen gyorsabban ivott Tibornál. Egyszercsak, a bormámortól a szavakat már húzva felcsattant:

– Jaj, sógor, hát már harminc éve nem rúgtam így be.

Tibor elismerősen bólintott, és folytatták a beszélgetést. Úgy nagyjából két Jancsi-pohárral, vagy fél Tibor-pohárral később megint felcsattant:

– Jaj, sógor, hát már legalább negyven éve nem voltam ilyen részeg.

Tibor visszafogottan kuncogott egyet a bajsza alatt és folytatták a beszélgetést. Alig telt el húsz perc, vagy inkább két Jancsi-pohár, és mutatóujját a magasba emelve így szólt a házigazda:

– Jaj, sógor, esküszöm neked, hogy ötven éve nem ittam ennyit.

Tibor diszkréten magára vette a zakóját és begombolkozott. Poharából kiitta az utolsó kortyot, és egy sóhaj kíséretében kisétált a garázsból az autó felé. Mielőtt kilépett az ajtón, mintha csak így akarná megköszönni a szíves vendéglátást, annyit mondott:

– De sógor, hiszen múlt hónapban töltötted a negyvenkilencet.

Author: Baukó Tamás

De vajon bármit nevezhetünk művészetnek, amiben örömünket leljük, el tudunk mélyülni, stílusjegyeket tudunk kialakítani? Megingathatatlan véleményem, hogy igen. A költőt, a séfet, és a labdarúgót egyaránt művésznek tartom – részben azért, mert mindhármat csináljuk csak a kreativitás kedvéért is, részben pedig azért, mert sokan mások is örömüket lelik abban, ahogyan ők kifejezik magukat a papíron, a konyhában, vagy a gyepen. Ha valaki tíz évvel ezelőtt azt mondta volna nekem, hogy még nem leszek harminc amikor meghívást kapok egy alkotói közösségbe, valószínűleg azt kérdeztem volna: „miért hívnának meg valakit, akinek senkit sem érdekelnek a versei?” Ez nem vicc, és nem túlzás: a verseim zömében kulcsszerepet játszik a szorongástól való szabadulás vágya, míg az egyperces novelláim a maguk szarkasztikus hangvételével egy kis felüdülést, enyhülést hoznak általában. Önmagamnak írok, önmagamért, és tudom, hogy aki hasonló gondokkal küzd, annak sokat mondhatnak a soraim. Pár szót mégis szeretnék mondani az utóbbi időkben kitalált újításomról, az Árnyversekről: Az árnyvers (vagy ahogy először hívtam: vers.rar) egy olyan versforma, amelyben az egymást követő sorok két külön hangot szólaltatnak meg – ez lehet a külső-belső hang kettőssége, vagy egy naiv és egy cinikus hang, de mindenképpen ugyanarról beszélnek, és mindenképpen eltérnek sarkalatos pontokon. Lényegében vitáznak egymással éppen úgy, ahogyan...