C-lábú
Éhes voltam. Napok óta semmit nem kaptam el. A testem lassú volt, de a gyomrom ordított. Valami mozgott a kövek alatt.
Megláttam. Fekete páncél, rengeteg láb, folyton mozgott. Nem érdekelt, hogy hogy kemény a teste. Én erősebb vagyok. Legalább is a mérgem mindig erősebb.
Megközelítettem oldalról, hangtalanul.
Csak egy harapásra volt szükség. Előrelendültem, a testem rugóként pattant ki, és a méregfogaim belemartak. Éreztem, ahogy az állkapcsomból a méreg belé csordul. Ez az, amitől mindig győztem.
Vártam, hogy elernyedjen. Hogy megadja magát. De a százlábú nem lassult. Még rángott, még kapart. Haraptam újra, hogy biztos legyek a győzelemben, majd elkezdtem nyelni. A páncél kemény volt, a lábak még kapálóztak, de a méreg mindig elvégzi a dolgát. Legalábbis eddig mindig elvégezte.
Most viszont valami más történt. Nem lett csend odabent. A százlábú mintha még mindig küzdött volna.
Jónás
Nem haltam meg. A harapás égetett, a méreg végigszaladt rajtam, mintha izzó fémmel öntöttek volna le. A teste körém zárult, mint egy hideg, nedves alagút.
Éreztem a kígyó nyelőcsövének lüktető falát. Minden mozdulatával próbált lenyelni, de minden mozdulatával csak közelebb hozta a gyenge pontjait. A lábaim tapadtak a húsához, karmoltam, kapartam, és a csápjaimmal kerestem a réseket.
A mérge talán lassította a mozdulataimat, de nem állított meg. Éreztem a vérét, a belső izmait, ahogy küzd. Éreztem a szíve tompa dobbanásait, mintha csak egy koporsó fedele alatt hallgatnám a világot. Ez a koporsó nem nekem való.
Lassan, de biztosan fordult a helyzet: most én támadtam. Nem láttam semmit, csak sötétet, nedvességet, és a szűk teret. Nem számít. Rágni kezdtem. Karmokkal, csáprágóval. A kígyó húsa puhának tűnt, a belső részei könnyen szakadtak.
Éreztem, ahogy a teste rándul. A kígyó kétségbeesetten próbálta visszatartani, amit már nem tudott. A halál szaga édes, nehéz volt, és az övé már itt lógott a levegőben.
Most már csak egy gondolat volt bennem: kijutni. Nem volt kegyelem. Nem volt félelem. Csak a sötétben szaggató küzdelem.
Alien vs. predator
Valami tépte, rágta belülről a húsomat. Minden mozdulat fájt. Nem tudtam, mi történik, csak azt, hogy valami kifelé akar jönni belőlem. Az éhségem már rég eltűnt, helyette csak a rettegés maradt. A testem megfeszült, tekeredtem, csapkodtam a földet, mintha ettől könnyebb lenne. De nem lett. Éreztem, ahogy a húsom szakad. Egy pillanatra megpróbáltam összeszorítani az izmaimat, hátha összeroppantom odabent. Éreztem, ahogy az idegen lény rángatózik, küzd.
A vér szaga elárasztotta az orromat. Belülről. Mintha én magamat ettem volna meg. Még egy mozdulat, és éreztem, ahogy a testem megnyílik, a bőröm felszakad. Az oldalamból kicsusszant valami, hideg és nyálkás, de nagyon erőteljes.
A világ forgott körülöttem. A szemem homályos lett, mintha már nem lenne semmi, amit érdemes lenne látni. Csak egyetlen gondolat maradt bennem: én vagyok a vadász. Nem lehetek zsákmány. Nem…
Kukucs
Vágtam. Téptem. A hús engedett, és egy résnyi fény beáradt. Már majdnem kint voltam. A fejem kibújt, éreztem a szabad levegőt. A kígyó remegett, éreztem, ahogy a szíve utoljára próbált egyet lüktetni, mintha visszahúzna, de már nem volt ereje.
Ötven kint volt, ötven még a forró és hideg nedvek között. Húztam volna ki magam, de a mérgezett izmok reszkettek, elgyengültek.
De hát győztem, nem? Hiszen kijutottam. Kijutok. Csak még… egy…
Beszorultam. Félúton a pokol és a világ között. Mégsem győztem? Talán…
Author: Gönczi Dávid
“- Dávid, hogy fér az össze, hogy nap közben szerződéseket írsz, este pedig szépirodalmat? - Úgy, hogy előbbieket az eszemmel, úgy utóbbiakat a szívemmel írom.” Dr. Gönczi Dávid vagyok, jogász, elemző, tisztviselő. Az előbbiek egy elhangzott párbeszédből származnak, ami talán a legjobban leírja a viszonyomat az alkotáshoz. Gyerekkorom óta vonz a nyelv világa, a játék a szavakkal. Általános iskolás és gimis koromban fontos volt számomra az írás, mint önkifejezési eszköz. Egyetem során és munkám kezdeti éveiben kicsit elhanyagolt területe volt ez az életemnek, az utóbbi hónapokban viszont az alkotás újra hangsúlyos szerepet játszik a mindennapjaimban. Írásaim középpontjában az emberi lélek belső folyamatai állnak. Foglalkoztat, hogyan ütközik bennünk a félelem és a szeretet, és hogy miként lehet a fájdalomból is erőt meríteni. Szeretem a szimbolikus képeket, allegóriákat, képekkel gyakran többet tudok adni, mint pusztán leíró elemzésekkel. Verseim és prózáim egyaránt a belső utazásról szólnak. Fontos számomra, hogy az olvasó ne csak elolvassa a művet, hanem belül is visszhangra találjon benne, ezáltal a belső világom hidat találhat más emberekhez, érzésekhez és tapasztalásokhoz. Köszöntök mindenkit, aki útitársamul szegődik ezen belső utazáshoz!