Áldozatok

Áldozatok

 

– Név, kor, lakhely?

– Berki Zoltán, 24, Temerin.

– Állj oda jobbra, a sárga vonalhoz. Itt kapsz egy automatát, egy doboz töltényt, és egy napi élelmet. Ma éjjel hadgyakorlat. Hajnalban elvisznek a benneteket a szlavóniai frontra. Ott minden mást megtudsz, de a lényeg: ha lőnek, lőj vissza. Kérdés?

– Nincs. Vagyis de: kire?

– Neked nem mindegy?

– Nem.

– Akkor már most halott vagy! Lódulj! Haladjunk!

– De ott lakik egyik jóbarátom. Mi van, ha…

– Következő! Név, kor, lakhely?

– Hardik Mihajlo,  27, Újvidék.

– Állj az előző mellé. Kapsz egy automatát, egy doboz töltényt…

És így tovább, jött a sok behívott férfi, Kirmanok, Schwarzok, Kovalenkók, Szabók, Kovácsok, Dumitruk, Hasanik – és csak igen ritkán -ić végű névvel. Mert az agyafúrt és gonosz háborús vezetők már itt elkezdték a tisztogatást a soknemzetiségű Vajdaságban: előbb a kisebbségeket vitték ki a frontra. Kezdetben csak azokat, akik kiszolgálták a katonaságot és fiatalok voltak, később az idősebbeket, aztán azokat is, akik nem voltak katonák egyáltalán, egészségügyi okokból. Kellettek. Nemcsak azért, mert sokan odavesztek a fiatalok közül, hanem mert aki tudott, szökött. És ez így volt mindkét oldalon: mind a szerb, mind a horvát részen – kinek milyen kisebbsége volt, azt küldte az arcvonalra. Igaz, a háború elsősorban a területért folyt, de akkor már tisztuljon meg a nemzet is!

Ebben a tarka világban 1980 után kezdett repedezni a felszín; az a felszín, amelyet 35 évig tartott össze a híres titói kormányzás, amely a különböző délszláv népeket egyetlen el nem kötelezett állammá kovácsolta össze – bennük az ott élő történelmi és trianoni kisebbség is. A repedés folytatódott, valóságos szakadékokká alakult, mert a hatalmi harcban izzó politikusok mind hevesebben akarták erősíteni saját befolyásukat:  a szerb a szerbekét, a horvát a horvátokét, a bosnyák a muszlimokét. Minden eszközt bevetettek, hogy elérjék céljukat. Elsőként a nemzetek közötti ellentétek gonosz szellemét szabadították ki a palackból, a gyűlölet szellemét, amely addig a felszín alatt lappangott, de most kegyetlenül felfakadt, mint egy tályog, és a fertőzést szétterjesztette. Hirtelen mindenki meg volt győződve arról, hogy a saját népének múltja és kultúrája dicsőbb és régebbi, ezáltal értékesebb, mint a másiké. Ez pedig azt jelenti, hogy aki bárhogyan is gátolja hatalomra törésüket, azzal kegyetlenül elbánnak.

 

Azért nem mindenki rajongott ám a háborúért! A kisebbségben élőknek valójában mindegy volt, hogy ki uralkodik fölöttük  – a lényeg az volt, hogy most még használhatták anyanyelvüket, kultúrájukat, és el lehetett viselni azt a negatív megkülönböztetést, amennyi az ostobáktól érte őket. Mert a nem ostobák nem nézték le a nemzetiségeket. Ha azonban itt tiszta horvát, vagy szerb, vagy muzulmán ország lesz, akkor nekik annyi! Ezért nem kívántak harcolni a nagyvezérek soviniszta, nacionalista céljaiért. Felélénkültek a zöldhatárok, aki csak tehette, menekült. A számos vegyes házasságú család pedig hatalmas dilemma előtt állt: melyikük országába, vagy egyáltalán hová meneküljenek?

 

Ilyen döntés előtt állt Tanja és Goran is. Gyerekkorukban egy óvodába jártak, aztán osztálytársak voltak az iskolában, később pedig a gimnáziumban is. Tanja szerb lány volt, Goran horvát fiú. Ezt azonban régebben még nem tudták, és nem is számított. Ahol ők éltek, ott sokféle nép élt, montenegróiak, ruszinok, bosnyákok, szlovákok, románok, ukránok, macedónok, magyarok, albánok, vagy, ahogy ott nevezték őket: szkipetárok. Meg még valamennyi német, vagyis sváb, török, cigány, bunyevác… Szóval, nem feltétlenül lehetett tudni, ki kicsoda, mert a fő nyelv a szerbhorvát volt. Azt mindenkinek ismernie kellett. És ez mind mellékes volt, ha két fiatal egymásba szeretett; nem számított, ki milyen anyanyelvű, a valódi érzések döntöttek. Ahogy Tanja és Goran esetében is. Határtalanul szerették egymást, már nyolcadikos koruk óta. A lángolás elmúltával a kamaszszerelem igazi, harmonikus felnőtt kapcsolattá vált, és az is maradt. Tanja óvónő lett, Goran pedig történész. Mire azonban közös, felnőtt életük elkezdődhetett volna, valami más kezdődött el: a délszláv polgárháború. És Tanja babát várt. Először arra gondoltak, semmi bajuk nem lehet, mert ők sem ártottak senkinek – de a helyzet egyre komolyabbá vált. Nézték a tévében a híradásokat, hitetlenkedve, nem tudták elfogadni, hogy ellentétes információk köröznek Belgrádból és Zágrábból. Akkor mit kell tenni? És egyfolytában tűntek el körülöttük a fiatalok, főleg a férfiak, Goran sok barátja, ismerőse már valahol a fronton volt, vagy az ismeretlenben. Hallotta, hogy ha valaki megkapja a katonai behívót, szinte azonnal mennie kell, de sok olyan esetről is tudomása volt, hogy éjjel vagy hajnalban rángatták ki az embert az ágyából, és vitték is azonnal valamelyik frontra. De ekkorra már úton volt a baba, így szökésről szó sem lehetett. Döntöttek: szöknek, de nem a zöldhatáron, hanem országon belül. Méghozzá mélyen be, Szerbiába, Šumadijába, a sűrű erdőbe. Már tavaszodott, a babát nyárra várták. Az erdő hatalmas, több kis kunyhó is rejlik még ma is benne, ilyen-olyan állapotban, a II. világháború maradványaiként. Buja növényzet nőtte be őket, de az éppenséggel nem is volt baj, mert azon túl, hogy elrejtette és védte, még szigetelte is a viskókat. Egy ilyen kis épületkét, amelynek a hátsó fala a hegyoldalhoz támaszkodott, rendbe tettek Tanjáék, és alaposan felszerelték mindennel, ami a túléléshez és a babához kell. Úgy érezték magukat, mint valami mesében. Áram nem volt ugyan, ki lehetett bírni, a víz pedig tisztább volt, mint a városban, több hegyi patak is folydogált a közelben, emiatt tehát nem aggódtak. Egy kicsit azonban igen, a szülés miatt. Hogy rendben legyen. Goran unokanővére gyerekorvos, őt beavatták a tervükbe, majd titokban eljön, amikor itt lesz az ideje. Mindenki másnak azt mondták, Magyarországra költöznek. Goran olykor bement a városba, Kragujevacra, hogy megtudja az újabb híreket. Ehhez elég volt egy kocsmát találnia, ott szólt a rádió, és a kocsmáros is kedves volt, nagyhangú, jókedélyű, mindig mindent elmondott, bölcsen politizált. Úgy gondolták, a tervük jó, és minden rendben lesz.

De nem így alakult.

Klára szerkesztőriporter és tudósító volt a rádiónál. Igen komoly feladatot kapott: haditudósítást kellett vállalnia. Nagyon félt, hisz két kisgyereke volt, Jutka és Tomi. De az anyagi helyzete siralmas, mert elvált. A volt férje pedig nagyjából elitta a gyermektartást – meg minden mást is. Ezért a tudósításért több fizetést ajánlottak neki, mint a megszokott munkájáért. Hát rábólintott, a gyerekeiért – holott épp miattuk félt. Ráadásul most alakult volna egy új kapcsolata is. Őt várta éppen, születésnapra, amikor a kiküldetés mellett döntött. Körülnézett a szobában, nagyjából rend volt. A gyerekek most ébredeztek. Keserűen mosolyodott el: bárcsak lenne még egy szoba! Az órájára nézett: Gábor egy óra múlva érkezik. Hozzáfogott a konyhai munkákhoz, a gyerekeket leküldte a férfi elé. Gondolataiba merülve várta őket. A férfi még gyengédebb, kedvesebb volt, mint máskor. Az ajándék, amivel meglepte, csodálatos: egy festmény. Gábor amatőr festő. Néhány évvel fiatalabb Kláránál, de ez nem feltűnő. Művelt, jól ápolt és kedves fiú. Tőle nem kell gorombaságra számítania. Kezdte megszokni a jót – ezért is vívódott a haditudósítás miatt. Eleget szenvedett a volt férjétől, aki számtalanszor bántalmazta, megalázta, nem akart megint szembesülni rossz dolgokkal. A válás óta eltelt egy év kevés volt a testi-lelki gyógyulásra. Nem is gondolt másra, új kapcsolatra. Csak pihenni kívánt. Ám egy telefonhívás változást hozott az életébe. Nem neki szólt ugyan, de a főbérlők nem voltak otthon, ők meg elkezdtek beszélgetni. A hívó Gábor volt. Néhány hónap után már együtt ünnepelték a születésnapot. Forró nyári nap volt. Klárát nyugtalanították az elmúlt napok belpolitikai hírei. Még ebéd előtt meghallgatta a rádióban a déli krónikát. Mind többet lövöldöznek Likában, Szlavóniában. Tüntetések, ellenzéki politikusok beszédei itt is, ott is. Klárának rossz előérzete támadt. Most, amikor hosszú idő óta először érezte magát boldognak, itt a polgárháború. De nem beszélt a nyomasztó hírekről, tudta, hogy Gábor is követi az eseményeket. Ő is hallott a behívókról, félt is.

Azért az est mégis szépen múlott el. Még tudtak boldogok lenni. Gábor hajnalban indult haza. Nehéz volt a búcsú, máris a következő találkát várták, tervezték. Klárának egy hét múlva kellett indulnia a vállalt feladatára, Kragujevac környékére, Šumadija régió legfontosabb településére. Csupán néhány nap múlott el a születésnapja óta, amikor telefonhoz hívták. A vonal másik végén Gábor – reszkető hangjára nyugalmat erőltetve – elmondta, hogy megkapta a behívót. Közölte, hogy nem hajlandó háborúba menni, most azonnal külföldre menekül. Klára összeroskadt. Csak annyit tudott kinyögni, hogy visszavárja őt. De érezte, hogy többé már nem találkoznak.

Látszólag minden nyugodt volt, amikor Klárának indulnia kellett; késő nyári idill, érett kertszag, paradicsomfőzés-illat, lassan-lassan zöldből sárgába váltó fakoronák. Látszólag. Mert nemcsak a vonuló madarak szelték odafönn a kéket, hanem mind gyakrabban hasítottak át fölöttük a MiG-ek is. Figyelmeztetésként, hogy az ember ne hagyja el magát, hanem készüljön. Készüljön, netán egy hajnali, szigorú kopogtatásra, vagy egy köszönés nélküli búcsúra, vagy egy sötét, éjszakai útra, melyen új hazába lopózkodik…

Különös hangulata volt annak az egész nyárnak. Hirtelen mindenki megkomolyodott. A gyerekek mintha gyorsan megnőttek volna, az öregek meg abbahagyták a „bezzeg, az én időmben!”-t. Akik sem a gyerekek, sem az öregek korosztályához nem tartoztak, egyszerre úgy érezték, rájuk szakad a magasságos ég. Nap mint nap újabb és újabb barátok, ismerősök keresték föl egymást azzal, hogy elköszönjenek. Sajnos, sokuknak erre sem jutott idejük, mert ha megneszelték, hogy behívót kapnak, nagyon gyorsan kellett lelépniük. Mindaddig csak tanultak, hallottak háborúkról, kivándorlásokról, következményekről, s nem is gondoltak arra, hogy hasonlók velük is megtörténhetnek. Egyszerre tapasztalniuk kellett, hogy az életben nincs komolyabb dolog a háborúnál, még akkor sem, ha csak a szele legyint meg. Mert – talán a halálon kívül – nincs nagyobb törés az ember életében, mint az, ha a hazáját elhagyni kényszerül. Lehet, hogy ez közhely, de akkor, ott, amikor az a hét a politikai ultimátum, a légitámadás előkészületeinek hangulatában telt el, Klára sem tudott tovább nem gondolni az esetleges váltásra.

S akkor az utolsó kiküldetésen történt valami, ami örökre megváltoztatta az életét.

Már messze bent voltak a háborús területen. Egy még nagyjából épen maradt benzinkútnál álltak. Kissé távolabb, a fák között, úgy tűnt, barlang van, legalábbis annak vélte. Társai – a hivatásos gépkocsivezető és a fotóriporter – nem figyeltek rá, mert már elegük volt a várakozásból. Még legalább tízórányi ácsorgás volt előttük, csak így jutottak üzemanyaghoz szolgálati járművükhöz, az újságírói igazolvány sem jelentett előnyt. A gyönyörű vidék igencsak kihaltnak tűnt, ha megállt volna a pillanat, senki sem hitte volna, hogy itt háború van; akkor nem hallatszott volna időnként a szurdokoktól visszhangosan az aknavetők puffogása. Szinte nem is lehet elhinni, léteznek olyanok, akik ember-létükből annyira kihámlanak, hogy rombolni, dúlni, ölni készek ezen az édeni tájon. Körös-körül a hegyvidék váltakozik dombos, lankás, erdős, termőföldes részekkel, ragyogóan tiszta hegyi patakok és folyók, tiszta levegő. Ám mégis mindenki tudta, mi történik, miért vannak ők most ott, hiszen a pillanat nem állt meg, s a rezdülések mind-mind a félelmet közvetítették.

A benzinkút mögött erdő sűrűsödött. Klára arrafelé indult, otthagyta a kutat. Mindinkább biztos volt benne, hogy ott valami történik. Munkatársainak intett, de úgy, hogy abból csak ők értsék, mit akar: a fotós kövesse, de más ne vegye észre a hosszú sorból. A gépkocsivezető megértette, hogy ő maradjon, várja ki az üzemanyagot. Nem hiányzott volna, hogy a szabadcsapatosok közül valaki felfigyeljen rájuk! Ketten beosontak az erdőbe, s már nagyon izgatottak voltak, mert nemcsak láttak, hanem hallottak is valamit, olyan neszeket, amilyenektől az ember libabőrös lesz. És ösztönösen érzi, hogy bajt jelentenek. Az már meg sem fordult a fejükben, hogy ezen a vidéken vadállatok is élnek. Különben is az elmúlt években csak az EMBERTŐL tartottak!

Valóban barlang volt ott. S a bejáratánál egy nő, a vértől nem látszott más semmi. Szemében lelke mélyének fájdalma és félelme. Az első meghökkenés után Klára hozzálépett, de abban a pillanatban akna vagy ilyesmi dörrent nagyon hangosan és nagyon közelről. A nő iszonyatosan megijedhetett, nem ismerte a közeledők szándékát, akik pont akkor léptek hozzá, amikor a robbanás hallatszott. A következő másodpercben pedig még több minden történt egyszerre: szeme kitágult, hatalmasat sóhajtott, s magához szorított valamit, majd meghalt. Klára eddig sosem látott senkit meghalni. Mégis tudta, inkább érezte, hogy most ez történt. S akkor az a valami kigurult a védelmezni akaró ölelésből: egy csecsemő!

Utólag sem tudta rendesen leírni, mi mindent érzett ott akkor. A túlélés utolsó erőpróbája, egy asszony, aki valami miatt csak titokban szülhet. A halálos veszedelemre születő, sebtében felkapott pokrócba csavart újszülött vékonyka nyekergése nem engedte, hogy bármiféle érzésekkel foglalkozzon sem Klára, sem a fotós. Mégis hozzálépett, s anyja lehulló kezéből egy levélfélét vett ki. Az állt rajta, hogy apja, az egyik szabadcsapat feje üldözi, amiért férjhez ment egy más nemzetiségű férfihoz.  Ha rátalál, megkövezi, babával a hasában. A férjet már elvitette valahová, lehet, hogy ki is végeztette. A neve is ott állt. S az is, hogy ha ő belehalna a szülésbe, mentsék meg a gyermekét, és neveljenek belőle háborúellenes felnőttet.

Klára nem vette észre, hogy fotós társa mögötte áll. A fényképezőgép kattogására ocsúdott fel. Meg arra, hogy egy katona-féle ember rángatja a fotós kezéből a gépet, egy másik meg hozzálépett, káromkodott, üvöltött vele. Aztán hirtelen elhallgatott, majd még hangosabban ordított, de most már a halott nőre. Gyalázta, még holtában is szidta, bele is rúgott. Újra és újra elmondta, hogy vegye tudomásul, kitagadta, nem a lánya többé, s hogy nem halhat csak úgy meg, ő, az apja kell, hogy megölje a szégyen miatt, amit a családra hozott. Igen, a lánya volt. A benzinkút körül ólálkodó szabadcsapatosok őt keresték. S csak egy perccel később találtak rá, mint Kláráék. A babát a bősz ál-katona kitépte a kezéből, a fényképezőgépet összetörték. Fegyvert fogtak az újságírókra. Azok csak álltak ott, hirtelen felerősödött minden illat, élesebbekké lettek a színek, az erdő-zöld s a vér színe lüktetett Klára agyában, feltekintett az égre. A gyerekeire gondolt. Azt gondolta, már csak percei, másodpercei lehetnek hátra. Talán túlvilági sugallatra elővette igazolványát, melyen az állt: PRESSE. A vadember szemébe nézett. Az leengedte a fegyverét, s azt mondta, okulásul másoknak, meséljék el, amit láttak – s kettőt a levegőbe lőtt. Majd elcsörtetett a többiekkel együtt.

Klára leroskadt egy fa tövébe. Ahogy igyekezett összeszedni magát, úgy vette észre körben a barbár pusztítás nyomait: fairtás, tarolás, piszkítás. Volt ott egy gyökerestől kidőlt nagy tölgy is, a tövét valami férgek rágták ki, úgy tűnt. Mint ahogyan az ország gyökereit is kirágják lassan a férgek, s az lebomlik.

Senki nem tudta, mi lett a babával. Lehet, hogy egyszer majd valahol egy felnőtt ember – kisfiú volt, vagy kislány? – azt fogja kutatni, kik is a szülei, honnan származik ő. S Klára elmondhatná neki. Elmondhatná neki, hogy az édesanyja utolsó leheletével még magához szorította. Hogy szerette őt. Hogy mindvégig védte. Hogy azt akarta, megszülessen. Hogy arra nevelte volna, hogy ellenezze a háborút.

Un aňo de amor – ezt a dalt hallgatták azon a nyáron, Gábor és Klára, Tanja és Goran, és sok-sok fiatal. Szerelemről szólt, nyárról, békéről. De szerelem ott is van, ahol nincs béke, a szerelem a szív műve, a béke az emberé – a háborút pedig azok teszik, akik nem a szívükkel látnak, s nem emberként gondolkoznak és éreznek. Mások bűnhődnek mások bűneiért? Egyszer talán mindenki learatja saját vetését. De addig? Annak a hosszú, szomorú nyárnak a végén Klára egy kidőlt fa tövében kuporogva gondolkodott békéről s hazáról. Ahol béke van, ott haza is van. Ott nem verik fel álmukból bombarobbanások, tetők felett elsüvítő MiG-ek hangjai a kisgyerekeket, nem bukdácsolnak holdvilágtalan éjszakákon fiatal férjek és apák a zöldhatáron a behívóparancs elől menekülve, s nem a hazaszeretet hiányzik belőlük, hanem csupán nem értik: miért? Miért kell mindent tönkretenni?

Goran és Tanja mindvégig boldog volt – csakhogy ez a mindvégig nagyon rövid időt jelentett: a gyerekkorukat, aztán a szerelem néhány évét, és végül a kunyhóban eltöltött pár romantikus hónapot. Áldozatai voltak a világ egyik legnagyobb szörnyűségének, egy háborúnak, mint sokan mások is, a Föld minden táján, minden időkben. És Gábor is áldozat volt, Klára szinte biztos volt benne, hogy a szökés nem sikerült, mert nem találtak többé egymásra. És mindenki áldozat, aki bármilyen következményét átélte egy háborúnak, ha nem is a testén, de a lelkében, örökké. Igazság pedig nincs, csupán mindenkinek a sajátja. És amíg azt üldözi, addig áldozat. Amikor majd az első ember megbocsát az ellenségének, úgy igazán, a szívében, a lelkében és egész valójában, akkor nem lesz több háború, mert nem lesz mit megbosszulni.

Klára nem tudott szabadulni azoktól a képektől, amelyeket a Šumadijában látott. Amikor a gyermekei felnőttek, elmesélte nekik az egész történetet. Addigra már a térségben béke volt – máshol dúltak háborúk. Mert valahol mindig. Tomi pedig, aki szintén újságíró lett, kutatni kezdett. Eltökélte, hogy megkeresi a babát. A sorsa is érdekelte, és azt is erősen szerette volna, hogy az anyja valahogy megbékéljen, ne kísértse tovább a maró gondolat, hogy hátha többet tehetett volna ott, akkor, a szülő nőért és a gyermekért.

Nem volt más kiindulópontja, csak amit Klára elmesélt, és a gyűrött cédula, amely Tanja kezében volt, rajta a nevekkel és az üzenettel. Így hát először Kragujevacon kutakodott. Próbálkozott a különféle nyilvántartásokban keresgélni, Goran vezetékneve alapján, de vagy a név, vagy az évszám, vagy semmi sem illett össze. A háborúban elég sok adat megsemmisült, ez is hátráltatta. Aztán úgy gondolta, hogy az igazi források talán a kocsmákban keresendők – ám melyik kocsmába menjen? Majd újra átgondolta édesanyja elmondását, és megkereste azt a részt, ahol a benzinkút lehetett. Most is volt ott kút, és igen, egy kis keresgélés után megpillantotta a távolban a barlangot is. Na, akkor itt kell kocsmát keresni, a közelben. Nem tartott sokáig. Úgy érezte, igazán szerencsés, hát még, amikor meglátta, hogy milyen öreg a kocsmáros! Mert az öregek emlékeznek. Azonban a ráncos, ősz hajú férfinak nem volt ismerős a két név. De ahogy Tamás mesélt neki, egyszerre felragyogott a szeme.

– Emlékszem erre a történetre! Nagyon szörnyű volt, a híre elterjedt. De senki nem ismerte azt a nőt. Sajnálom, hogy nem tudok segíteni, de biztos, hogy nem voltak idevalósiak. Hanem tudja mit? Akkoriban többen is itt bujkáltak az erdőben, azokban a második világháborús kunyhókban. Nem hinném, hogy van ott még valami, de ha gondolja, holnap a fiam megmutatja, hol találja. Ki tudja, hátha talál valami nyomravezetőt – mondta a kocsmáros, s töltött Tamásnak egy šljivovicát.

Hát ilyen egyszerű volt. A romos kalyibák egyikében Tamás megtalálta Goran és Tanja egykori igazolványát a foszladozó holmik között. Innen már minden könnyebben ment. Megtudta Tanja apjának a nevét, aki, láss csodát, börtönben ült a fővárosban háborús bűnösként! Tamás innentől kezdve hivatalos megbízással folytatta a nyomozást, így beengedték a börtönbe is. Már csak attól tartott, hogy a kegyetlen apa majd nem akar vele beszélni. De a vénember mintha csak rá várt volna, mindent elmondott. Megtört volt, de Tamás nem tudta sajnálni.

– Én katona voltam, felesküdtem a haza védelmére. Azt hittem, ennél nincs fontosabb. Nem tudom, hogyan sikerült annyira behódolnom, hogy a saját családom ellen fordultam. Én nem tudom kimondani, mit tettem a lányommal. De valami emberi maradhatott még bennem, mert a fiát felneveltem. Becsületes férfi, tanár lett belőle, és a béke szeretetére neveli a fiatalokat. De nem voltam képes elmondani neki semmit abból, amit tettem. Gyáva vagyok. Nagyon szeretem őt, és félek, hogy elveszítem… Fiatalember, nekem már csak nagyon kevés van hátra, önnek kell eldöntenie, mit tesz: elmondja neki az igazságot, ezzel ugyebár romba dől az eddigi élete – vagy pedig elmondja neki, ki volt az édesanyja, hogy ne keresse tovább. Mert keresi, és én végig hazudtam neki.

Tamás szédült, amikor elhagyta a börtönt. Fogalma sem volt, mit tegyen, van-e itt egyáltalán helyes döntés? Estig még volt pár óra, céltalanul rótta az utcákat, azt sem tudta, hol van. Aludni sem tudott, úgy érezte, a hotelszoba hol összenyomja, hol pedig túl nagy. Reggel felhívta Klárát, és elmondta neki mindazt, amit megtudott.

Az anyja másnap megérkezett. Együtt mentek el abba az iskolába, ahol Tanja fia tanított.