Átjárók
Mindenféle sírok között botorkálok. Nagyon nehezen tudtam most megoldani, hogy ideutazzak. Eddigi életem felét már nem itt éltem le, hanem viszonylag messze. Még nem vagyok az „itt és most”-ban, hanem a megtett úton jár az eszem. Igyekszem lezárni, tudomásul venni, hogy minden másmilyen lett, harminc-egynéhány év elsuhant. Nem, nem is suhant, hanem elrobogott, ez igazibb szó, mert a suhanás jól hangzik, gyors és zavartalan – de a robogás! Az valami más. R, b és g – durva hangok. Szóval, a lényeg: elrobogott bő harminc év, nincs mit csodálkozni azon, hogy a létezés megváltozott. Csak a sírok nem. Az én sírjaim. Azok nem.
Itt ácsorgok édesapám családjának egyszerű kriptája előtt. Amikor még vele együtt állhattam itt, évente egyszer, halottak napján, az jó volt. Akkoriban még nem voltam szomorú, mert azokat, akik miatt odamentünk, alig, vagy egyáltalán nem ismertem. Apám elengedte a kezemet, hogy gyertyát gyújtson. Szerettem nézni, ahogy lecsöpögteti a forró, folyékony anyagot, hogy aztán ráragassza a gyertyát. Csak figyeltem, amint azután leveszi a kalapját, majd összefogja a két kezével maga előtt, lehajtja a fejét, és csendben néz a keresztre. Anyu elhelyezi a virágokat, utána szintén hallgat, szorítja gyermekkezemet, majd letöröl néhány könnycseppet. Rövidesen továbbmentünk, de itt voltunk a leghosszabban. Közben azt reméltem, nem tudják, milyen türelmetlenül várom, induljunk már hazafelé, hogy jusson még sült gesztenye az albán árusnál a temető sarkánál.
Később, ahogy az idő haladt, fogytak az élő rokonok. Már nem úgy álltam a sírhajlék előtt, mint kisgyermekkoromban, hanem valódi szomorúsággal. Imát mormoltam magamban én is, ahogy a szüleim; ők tanítottak rá, hogy így illik. És… most egyedül állok itt… Gyújtom a mécsest, bár még nappal van, ragyogóan süt a nap, de most érek rá; rendezgetem a virágot, és valami szépet kellene mondanom, magamban legalábbis, de nem bírok, nem tudok, mert ezen a sírhelyen az apukám neve ragyog a legfrissebben, aranyozott betűkkel, számokkal, még ha már kissé kopottan is, mert már ennek is sok éve – csakhogy mi az az év? Mi az az idő, amikor már nem fáj? Amikor nem jut eszedbe mindennap? Amikor már nincs többé lelkifurdalásod, hogy nem tettél eleget… Uppsz, nézd, már megint ott az a pillangó! Amióta nincsenek olyan hideg őszök, amióta a halottak napjának reggele már nem deres, hanem szinte egybefolyik a vénasszonyok nyarával, gyakran látok itt egy pillangót, egy Atalantát. Mindig is elbűvölt a lepkék szimbolikája, a metamorfózis, meg eleve az, hogy ógörögül a pillangó pszükhé, vagyis psziché, tehát lélek…
Apai nagyanyámat nem is ismertem. Egyszerű sírban fekszik a nővérével. Nagyon régen távozott, amikor apám még csak négy vagy öt éves volt. Kiskoromban őt, a gyermeket sajnáltam, nem az ismeretlen nagyit, nem tudtam elképzelni, hogy az a csepp gyermek hogyan élhetett anya nélkül, majd később mostohaanyával. De mégis mindig elmentünk ahhoz a sírhoz is. Virágok, gyertya, könnycseppek. Aztán a kis Katica kicsi sírja… ezt sem értettem sokáig; miért hal meg egy kisgyerek? Apu nővére még az óvodáskort sem élte meg. Anyu magyarázgatta, hogy a háborúban és utána nagy volt a szegénység, meg gyakori a tüdőbetegség. Hát ezért. Persze, ehhez először azt is meg kellett kérdeznem, mi az a háború. De nem szerettek róla beszélni. Azt mondták, majd az iskolában úgyis megtanulom.
Apámmal mindig megálltunk a hősök sírjánál is – később tudtam meg, hogy ilyen sír nem csupán a mi temetőnkben van, mert ez is a háborúhoz kötődik. Gyertya, virágok. Itt többen ácsorogtak általában. Sok-sok név van rajta, főleg magyar, német, de szerb meg horvát nevek szintén. Szép, régi munka ez a síremlék, ma is megállok itt egy pillanatra. Föléje magasodik egy hatalmas fa, egy kőris, a gyerekkoromban nem is látszott még, vajon mikor ültethették? Most figyelek csak fel rá, hogy milyen sok fa van. Mégiscsak változott a temető, hát persze, megnőttek a fák! Ámbár most beugrik egy emlék, valahol itt a közelben volt már akkor is egy megtermett sudár, igen, pont itt, ahol most a nagyszüleim sírja van. Az unokahúgommal meg a nagyival voltunk itt valamiért, egészen biztos, hogy koraősz volt, mert csipegettük a fáról a zsigabogyót, ami olyankor érik, nagyi pedig ránk szólt, hogy temetőben nem illik enni. Bárcsak tudnám, melyik fa termi a zsigabogyót! Azóta is sokat kutatgattam, de mostani hazámban senki nem ismeri ezt a szót.
Az ember képes azt hinni, hogy még fiatal, mivel mások sírjánál gyújt mécsest. Vajon az őseim is végigjárták ezt az utat? Ezt a lelki ösvényt. Gondolkodtak-e azon, hogy mi van odaát? Vagy hogy mennyi van még hátra? És itt ez a igen régi sír, egy nő, nyakában a kígyóval. Azt mesélte édesanyám, hogy ezt egy nagyon gazdag ember emeltette a lányának vagy száz éve. Állítólag a kislány játszott az udvaron, egy gólya meg pont akkor ejtette ki a kígyózsákmányt a csőréből, amikor fölötte szállt el, az a lányra esett, aki rémültében szörnyethalt. Nem tudom, igaz-e, vagy csak temetői legenda. Azóta több sírkertben is jártam már, és mindegyiknek megvan a maga legendája, de nem láttam kígyós-lányos síremléket máshol.
Ott, azon a régi, fekete gránitkövön mindig vannak madarak. Vajon miért? Ki lehet odabent? Lehet, hogy egy ornitológus, aki azon ügyködött életében, hogy védje a madarakat. Vagy ellenkezőleg: egy madárvadász. A kőbe vésett név számomra ismeretlen.
Nem tudom, mit keresek még itt. Megtettem, amit kell, az érzések pedig majd jönnek. Meg voltak is. Nem parancsszóra. Különben is nincs itt senki, csak porhüvelyek. A pszükhé már nem itt tartózkodik. Fogalmam sincs, hogy hol, de ez itt csak külsőség. Tiszteletadás – a köveknek. Az én tiszteletem belül van. Mindig. Amit a temető nekem megtanított, az nem más, mint hogy az élőkkel foglalkozzak – vagyis, amit elmulasztottam megtenni, amíg éltek, azt nem tudom pótolni holmi gyertyával meg virággal utólag. Így hiszem. És ez segít, hogy odafigyelőbb legyek a jelenben.
Már mehetnék innen. De az idő szép, és az állatok, növények nem tudják, hogy ez itt alapvetően egy szomorú hely: ugyanúgy csicseregnek a madarak, mint bárhol, ahol még vannak – főleg verebek, ám csodás erdei pintyek, cinegék, zöldikék, rigók is –, surrannak a gyíkok, még mindig nyílnak a mezei virágok, dolgoznak rajtuk a vadméhek; itt, a holtak falvában zajlik az élet.
Visz a lábam mégis valahová. Ahogy megkerülöm a kis temetőkápolnát, meg is látom hirtelen, hogy hová. És hogy miért. Ott magasodik előttem egy, a helyhez képest nagy, kupolás épület, köralakú, a kis kápolna többször is elférne benne. Akár egy mauzóleum. Romos, de most éppen csodaszép; különböző növények futották be, és a tetőszerkezeten, amelyet még imitt-amott rézlapok borítanak, átragyog a nap, őszszínű levelek fonják át meg át a rozsdás vaskereteket, s a sugarak felerősítik a sárgát, arannyá változtatják, a lelógó ágakról szinte csorog a bíbor, a rőt, és én a kocsiban hagytam a telefonomat. Hát, akkor itt egy próba: vajon megjegyzem-e telefon nélkül is ezt a képet? Körbejárom az épületet, kívülről csupa borostyán, elhanyagolt a környezete, alig lehet lépkedni. Hopp, megvan a bejárat! Látszik, hogy utólag lett befalazva, de már ez a fal is romos, ha nagyon akarnék, bejuthatnék rajta. De miért falazták be? Hogy ne lehessen bejutni, vagy hogy ne lehessen kijutni? Leülök az egyik vastagon mohás kőre, és gondolkodom. Ez az a hely, amelytől mindig óvtak a szüleim, ne menj oda, sose menj oda, veszélyes. Jó, nem mentem, bár mindig is akartam. Majd el is feledkeztem róla, máig. Kutatok az emlékeim között, ki és mit is mondott erről? Jó lenne valami izgalmas történetre bukkanni, vagy valakit, akit eltűntnek hittek, megtalálni, vagy bármi! Például a nagymamám öccse is eltűnt a háborúban, sosem derült ki, mi lett vele. Vagy egy bujdosó szerelmespárt, akit a féltékeny harmadik, vagy a vagyonát féltő dühös apa ide bezárt… Beindult a fantáziám. Na, akkor gyerünk! Nem is volt olyan könnyű a romos falból ledönteni pár követ meg téglát. Sőt, némi zajjal is járt, csak meg ne hallja valaki – de én már mindenképp belülre akartam kerülni, és mindenféle izgalmas képek pörögtek a szemem előtt, filmbéli jelenetek, most aztán lesz kaland! Végre bejutottam. Azt reméltem, hogy ez az egyébként nem túl vidám temetői nap még jóra fordulhat. Elsőként azonnal egy gödörbe léptem, minek folytán letört a cipőm sarka, és megrándult a bokám. De nem volt vészes. Sima gödör volt, semmi különleges nem volt benne, se csontok, se koponya, se alvó vámpír. Körbejárattam a tekintetemet: a tetőgerendák tele voltak denevérrel. Lógtak lefelé a kis bőregerek, meg se moccantak. Nem félek tőlük, sőt. Úgyhogy a borzongás elmaradt, továbbra is. Még volt néhány kövér galamb itt-ott, de akkor ez ennyi, gondoltam, amúgy is alkonyodik, mit is vártam? Ez nem egy Stephen King-féle helyszín. Nincs itt semmi, amin megakadna a szemem. Bár ott, ahová a nyugodni induló nap vöröslő sugara némi fényt szórt még, valami halom látszott. Odasettenkedtem. Mozgott a halom, és fújt, morgott is, kezdtem megijedni, jött a borzongás, rendesen, csakhogy ez csupán egy kóbor macska volt, kicsikkel. Ősszel kiscicák? Ritka dolog, azt hiszem. Akkor tényleg ennyi volt, sziasztok, cicák, nem bántalak, pá! És ekkor láttam meg, hogy min hever az anyamacska: egy kézen. Pontosabban egy csontkézen. Tessék, megkaptam a borzongást, de nem olyan volt, mint amikor regényben olvasom, vagy filmen látom, á, dehogy! Ez tényleg félelmetes volt, azonnal iszkoltam is kifelé, gyomorgörcs ide, hányinger oda, már kapaszkodtam is a ki-bedőlő bejáraton, amikor valami elkapta a kabátom ujját, rángatni kezdett. Ezzel így már teljes volt a rémület, sikoltottam is rendesen, egészen biztos voltam benne, hogy a csontkéz kapott el, mi más! – Maga mit keres itt? Tilos bemenni, nem látja a feliratot? Magánterület, és veszélyes is. Azonnal jöjjön ki! – kiabálta a temetőgondnok. Ő rángatott, azaz, próbált segíteni kijönni. Bocsánatot kértem, mondtam, hogy nyávogást hallottam, azért mentem be… mindegy, soha többé.
Már sok-sok éve úgy van, hogy az én sírjaimat nem látom a mécsesekkel, mert addigra visszaindulok, haza. És lassan, ahogy útközben alkonyodik, majd besötétedik, úgy látom az útról, autóból mások temetőit, más emberek mécseseit. Órák múlva hazaérek, s újabban megállok a sötétben a falu szélén, bemegyek a temetőbe, mert most már itt is van egy sírom, ahová ezen az estén mindenképp el kell jutnom, hogy mécsest gyújtsak, virágot vigyek, és elmondjam az anyukámnak, mi minden történt azóta…
Author: Vígh Erika
Vígh Erika vagyok. Kisgyermekkorom óta szeretem az irodalmat, mind az olvasást, mind az írást. Édesanyámnak köszönhetően már ötévesen olvastam – ő ugyanis vak volt, egészen fiatal korától, ezért én olvastam fel neki, amire szüksége volt, majd azon túl is. Meghatározó élmény és életút volt számomra az ő vaksága, több írásomban is toposszá vált ez a tény. Az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karán végeztem magyar nyelv és irodalom szakon, később pedig az ELTE német nyelvtanári szakán is oklevelet szereztem. Legkedvesebb munkahelyem az Újvidéki Rádió Magyar Szerkesztősége volt, ahol első főnökömként Gion Nándor íróhoz volt szerencsém. Regényeit, írásait ma is szívesen olvasom. Nagyon szerettem az ottani munkát, hivatásos bemondónő, később irodalmi és nyelvművelő műsorokat szerkesztettem. A délszláv háborús helyzet átsodort az anyaországba, féltettem a gyermekeimet. Itt sok rokonom lakott, Trianon miatt itt is, ott is éltek felmenőim. A rádiós munkát itt is folytattam, a Magyar Rádió Szolnoki Stúdiójában, amely később megszűnt, így a helyi kereskedelmi rádióhoz kerültem. De az ilyen típusú rádiózás már kevésbé tetszett, mivel többé nem igénylik a helyes magyar beszédet, így azóta tanítok, jelenleg középiskolában. A mikrofon azonban továbbra is a kedvenc munkaeszközöm. Reklámklipekben, filmszinkronban közreműködök, amikor csak lehet; valamint műsorokat, rendezvényeket, klasszikus zenei koncerteket konferálok, továbbá hangoskönyveket készítek elsősorban...