Mintha hét szűk esztendő egyszerre vonulna át az életen,
nem számolva, csak egy nap, egy hét, egy hónap kellene, hogy legyen.
A tájra, a házakra, a lelkekre a köd leszállt,
elvesztve a teret, az időt, és talán önmagát.
Sodró ár zaja zúg a szélben, s egyre késztet: menekülni kell,
minden lépéssel a sűrű erdőbe egyre beljebb, egyre fel
visz magával a mások által kitaposott csapás,
kísérőnek nem szegődik senki, nem kell semmi más.
Az erdő, ami a magasban állt, mintha a ködbe bújna el.
A fák között lopakodó csend semmilyen kérdésre nem felel.
Pókhálót rajzol a ködszitálta vízcsepp-rengeteg.
A fákról a pára, mint nyarat sirató könny pereg.
Szabálytalan, ölelő ágak közt egy szempár riadtan figyel,
barna tükre egy pillanatra szempillák alá rejtőzik el.
Zizzenő bokrok alatt csak az avar takarta sár
őrzi meg a menekülő őz négy patája nyomát.
Levél moccan, kékes hátú bogár araszol menedék után,
tavaszig ez marad az utolsó szabadban töltött délután.
Útján kis tövekből virágok kandikálnak ki párban…
Elvarázsolt kastély tanyázik az erdő aljában.
A mélyben maradt minden gond – szórakozottá tesz a bizonytalan,
a gondolat új álmok közé tér vissza minduntalan,
ott, ahol a fázós elmét a látvány melegíti fel,
ősz illatában a lélek töltekezve új életre kel.
Oszlani kezd a köd, a napfény átverekszi magát rajta,
a sok komor, rozsdabarna folt közt felvillan némi tarka.
Visszafelé meg-megcsúszik a nedves talaj a láb alatt,
de újra süt a nap, pedig mélyen lent a völgyben haladsz.
Author: Képíró Angéla
Mátészalkán születtem 1978-ban, általános iskolai és gimnáziumi tanulmányaimat szülővárosomban végeztem. A Debreceni Egyetemen szereztem jogi diplomát. Szüleim szerettették meg velem az irodalmat és a zenét. Az írás régóta fontos része az életemnek, így nagy öröm számomra, hogy az Irodalmi Rádiónál publikálásra is kaptam már lehetőséget.