Don – A földi pokol

Üknagyapám, Bacsa István emlékére, ki hősként adta életét a második világháborúban, s ki sosem láthatta gyermekét, hiszen nem térhetett haza…

 

Immáron harmincharmadik napja annak, hogy ez a szörnyűség elkezdődött. Olyan az egész, mint egy rossz álom, melyből nem lehet felébredni, bárhogyan is próbálja az ember. Persze korábban, harminchárom napja sem volt túl rózsás a helyzet, ám mióta Voronyezs mellé vezényeltek bennünket, elszabadult a földi pokol, minden sokkal rosszabbá vált. Már én sem tudom számontartani, hogy hány társam, hány barátom esett áldozatul az ádáz és véres ütközeteknek, melyekre kényszerrel vezényelnek minket az oroszok. Kényszerrel! Nincs választásunk, mennünk kell utánuk, s ha úgy alakul a halálba is velük kell tartanunk. Mindannyiunknak. Magam sem tudom, mikor lesz ennek vége, vagy hogy lesz-e vége egyáltalán. Egyelőre nem úgy tűnik, hogy lesz. A családomnak nem tudtam levelet írni már hosszú idő óta, nincs tábori posta, nem jön senki, hogy leveleinket elvigye, vagy újakat hozzon hazulról, nincsen erre ember, aki vállalná ilyen vészterhes időkben ezt a veszélyes feladatot. Odahaza talán bele is törődtek, hogy meghaltam, pedig ez nincs így, a kemény megpróbáltatások ellenére – úgy ahogy –, de tartom magamat. Január van, a tábori posta pedig november harmincadikán jött utoljára. Szerencsétlenségemre, abban a levélben még reményeket tápláltam feléjük és a búcsúzásomat sem ejtettem meg benne. Pedig már tudom, hogy ez nagy hiba volt, s meg kellett volna tennem. Így családom kétségekkel lesz telve… De nem tudhattam előre, hogy a helyzet lehet még a korábbinál is rosszabb! A Jóisten adja, hogy még elbúcsúzhassam tőlük! Isten irgalmazzon mindnyájunknak!

Az egyértelmű, s eddig is egyértelmű volt, hogy ebben a háborúban vesztésre vagyunk ítélve. Ha nem is a teljes front, de a mi zászlóaljunk, mi egységünk biztosan. Ezt érezni lehetett már akkor is, amikor minden elkezdődött. Hiába a megannyi bajtárs, akiket hozzám hasonlóan elhurcoltak… Engem 1941. szeptember 6-án hoztak el erőszakkal az otthonomból. Jöttek, és kirángattak a saját házamból, a saját rokonaim szeme láttára, akik ott vendégeskedtek. Egyébként pedig éppen ünnepelt az egész falu nagy örömök közepette, hiszen eljött a szőlőszüret őszi ünnepe. Volt is ott nagy dínomdánom, már kora reggel a szekereket díszítgettük bor fogyasztása közepette, hogy a felvonulásra mindennel végezzünk. Az reggel tíz órakor kezdődött el és nagy sikert aratott. Még a szomszéd falukból, de messzebbről is idejöttek, hogy részt vehessenek rajta, s a zenekar is kifáradásig húzta a mulatós nótákat. Miután ennek a hangulatos eseménynek vége lett, a többiek elkezdtek előkészülni a bálra, én pedig gyorsan hazamentem, hogy megnézzem, hogyan van a feleségem, aki éppen várandós volt, mégis sütött-főzött a vendégeknek, akik a szüreti miatt jöttek hozzánk. Mikor láttam, hogy az ajtó tárva-nyitva áll; már tudtam, hogy nincs itt rendben minden Azt már csak később, egy a feleségemtől kapott levélből tudtam meg, hogy alig három órával azután, hogy berángattak abba a titokzatos autóba háborús ürüggyel, a feleségem szülése beindult és még aznap megszületett az első (és talán egyetlen) gyermekünk. A feleségem tudósítása szerint egy tündéri, aranyos kislány lett. Igazi földre szállt angyal lehet! Ó, Istenem, de jó lenne, ha láthatnám őt és magamhoz ölelhetném! Nagy volt hát az ujjongás odahaza, és én is örültem a hírnek! Pár évvel korábban még a fiú lett volna áldás, kire a vagyon és minden egyéb jog később szállhat az elsőszülött fiúi öröklés elve alapján; ám most, a világégés közepette a fiúk, férfiak szinte halálra vannak ítélve. Én lennék erre az élő példa. Meg a félezer katona, kik még tartják magukat a nyolcvanegyes számú Voronyezsi hadifogolytáborból. Hiszen mindenkit, akit kinyilvánítanak, mint harcképes katona, elvisznek, ahogy csak tudnak. Gyűjtik őket sorra, ott, ahol éppen érik! Nincs kegyelem ifjúnak, nincs kegyelem rokkantnak, sem nyugdíjasnak, sem családosnak. Elvisznek ezek mindenkit!

Az elején, egy ideig vasúti nyomvonalat építtettek velünk. Ez még nem volt túl nehéz feladat, bár a körülmények mindenképpen megnehezítették a dolgunkat. Rettenetes hideg uralkodott ott, kabátot pedig nem kaptunk. A sínek nagyon hosszúak voltak, nem úgy, mint otthon! Itt egy-egy szál megvolt vagy negyven méter hosszú, tehát vagy a kétszerese az itthoninak. Nehéz volt mozgatni őket. Aztán mikor a tábor körül is elkezdődtek a támadások, mindannyiunkat kivezérelték a csatatérre, alig néhány fegyverrel. Szedett-vedett egy hadsereg voltunk… és vagyunk is. Akkor nehezedett a helyzet. Így jutunk el mostanáig. Éppen Voronyezsből tartunk Scsucsje mezői felé. Most erős kétségek közt hajtom álomra a fejem a mínusz tizennyolc fokban, kétkedve attól: megérem-e a hajnalt. Bízzunk a legjobbakban!

Az éjszaka rajtunkütöttek a németek! Nincs is annál rosszabb, mint mikor a puskadörgésekre ébred az ember, egy háború kellős közepén! Hirtelen el sem tudtam dönteni, hogy a valóságot látom-e. Minden olyan volt, mint egy rossz rémálomban! Szerencsére ellenfeleink kevesen voltak, mi csak pár emberünket veszítettük és gond nélkül visszavonultunk, el Scsucsje felé. Az már a felébredéskor feltűnt, kevesebben lettünk. Félelmem beigazolódott: az éjszaka húszan hagyták itt a földi árnyékvilágot. A hideg és a hadakozás lehetett ennek az oka. Scsucsjénél bizony szükség van az utánpótlásra! Ha tényleg olyan nagy ott a háború, mint mondják, akkor bajban leszünk ilyen kevesen!  A menetelés közben néha elgondolkozom, milyen szépek is a Szovjetunió tájai. Álmomban sem gondoltam volna, s ha nem ilyen körülmények közt járok itt, még élvezném is… De most nem tudom élvezni. Mindenre lepelként borul a világégés, mely felperzseli a tévképzeteket. Jókedvnek nyoma sincs. Csak az emberi kegyetlenségnek.

Hat napja gyalogolunk, egyre. Hajtanak minket előre, amerre ők mondják, mint az igásszamarakat. Sokunknak cipője sincs, úgy gyalogol a fagyos földön, a csaknem mínusz húsz fokban. A kabátokból is hiányt szenvedünk. Éjjeli meleget nyújtó menedékünk egyáltalán nincs. A jéghideg földön kell aludnunk, s minden egyes éjszaka egy újabb „harc” az életbenmaradásunkért. Parancsnokaink kegyetlenek, ha valaki lemarad, nem tartja az iramot, azt azon nyomban agyonlövik, mindenki szeme láttára, ott, ahol érik. Ők végtisztességet sem kapnak, nem földeli el őket senki; otthagyják, ahol van. Ezzel próbálnak egyfajta példát statuálni. Éppen egy ilyen esemény történt, mikor a mellettem gyalogló, szintén magyar katona hozzám szólt, míg őreink mással foglalkoztak.

-Psszt! Te hogy bírod? Én má’ azon gondókodom, hogy önként lelövetem magamat. Csak tudod, nincs merszem hozzá… – mondta, az utolsó mondatot keservesen kihangsúlyozva. Én válaszoltam neki.

-Én erre még nem gondoltam, de már nem bírom soká! Ki köll tartanom a családom miatt. Mikor érünk vajon Scsucsjére? – kérdeztem. Ő megvonta vállát, s valami olyat rebegett, hogy nem tudja. Majd bemutatkozott, mely igazi meglepetésként ért!

-Egyébként Kovács Pál vagyok. Nőtincsről. – mondta. – Micsoda véletlen! – gondoltam magamban.

-Én Nőtincsen születtem! Szüleim még ott élnek! Bacsa István vagyok. Már Kosdon lakom. – válaszoltam. A szerencsés találkozás örömére egészen felvidultam, és beszélgetésbe elegyedtünk. Megtudtam, hogy Pali ismeri a szüleim, alig három utcányira lakik szülőházamtól, jó barátságot ápolnak velük. Öt éve, hogy beköltözött a faluba. Sokáig beszéltünk. Valójában elfeledtük az időt, így azt sem tudtuk, mióta menetelünk aznap. Addig tartott a lelkesítő beszélgetésünk, mígnem egy harcias kiállású őrmester megálljt nem parancsolt a menetünknek.

-Megállni! – kiáltotta. Még szerencse volt, hogy őrmesterünk valamelyest tudott magyarul. Erős, orosz akcentussal beszélt, közben magas, szőrmével körülfont kalapját leemelte fejéről.

-Scsucsje mellett vagyunk. Táborozni itt le! – adta ki a szörnyű parancsot. Hát ideértünk, a rettegett Scsucsjéhez…

-Holnap becsatlakozni csata! Aludni! – folytatta, majd elfordult, és az egyik másik felettessel elegyedett párbeszédbe, természetesen oroszul. Mit sem értettem belőle. Úgy tűnt, igaza van: egy kisváros magasodott előttünk. A túloldaláról golyózápor és puskaropogás hangját fújta felénk a dermesztő, már-már szibériai szél. Közben alkonyodott, a Nap lassan eltűnt a horizonton. Úgy feküdtünk le aludni, hogy tudtuk: ha rajtunk ütnek álmunkban, halál fiai vagyunk. Itt jókora túlerővel kell majd számolnunk, s azt csak remélni tudjuk, hogy a többi csapat is megérkezik, akik mellettünk állnának. Ők lennének most az igazi felmentősereg… Ennélfogva, minthogy kevés esélyünk van győzni a csatában, feszült hangulat jellemezte az estét, és hozzám hasonlóan sokan még késő éjjel is ébren voltak. Pál is.

-Nem kéne virrasztanod. Sok erőre lesz szükségünk! Ki tudja, mi vár ránk! – mondta Pál, mikor ébren talált.

-Te is éppúgy nem alszol, mint én! – mondtam neki, hangomban némi felháborodottsággal. Hogy is gondolja, hogy el lehet aludni egy ilyen döntő esemény előestéjén? Olyan ez az éjjel, mint a vihar előtti csend… s pihenni igen nehéz lenne.

-Igen. De neked sokkal több éberségre lesz szükséged! Néked családod van, harcolnod köll értük! Harcolnod köll, hogy hazamehess hozzájuk! A leányod… a leányod vár reád, barátom! Nékem pedig nincs senkim, nincs ki hazavárjon. De neked igenis van, ezért most aludnod kell! – fejezte be. Nagyon megilletődtem, nem számítottam efféle szavakra a részéről. Valahol hálás voltam ezért a beszédéért, s hogy aggódik értem, meg a családom miatt. Így hát letettem fejemet és elaludtam… Azt még láttam, hogy ő is így tesz. Zengzetes szózatával ellentétben tehát táplál még reményeket saját életbenmaradása iránt…

Most nem hirtelen kellett felébrednünk az ellenségre, mint annakelőtte. Most a parancsnok ébresztett minket, és már kora reggel indultunk a város túloldalára, hol már hetek óta dúl a véres állóháború. Szükség volt az erősítésre.

Így esett, hogy a mi csapatunk január tizennegyedikén harcba bocsátkozott. Rögvest veszteségek fogadtak: Hatalmas harckocsitámadást indítottak ellenünk, melyben sokan meghaltak, lesérültek. A menetelés miatti gyengeség sem sokat segített helyzetünkön, ugyanis mindenki kimerült volt. Én és Pali továbbra is bírtuk a frontot, nem veszítettük el egymást. Közben sokszor nyugtatgattam őt, igyekeztem visszahozni életkedvét az éjszakai beszélgetésünk után, reményt öntöttem belé. Rövid, tőmondatokban (mivel csak erre volt idő) ecseteltem, hogyha hazaérünk, sokat találkozhatunk, akármikor, ha Nőtincsre megyek családommal. Ő erre kissé felvidult és annál nagyobb erőbedobással, annál nagyobb figyelemmel harcolt tovább.

 

*

 

A Voronyezsi Front részeként a magyaroktól délre küzdöttünk. Szörnyű volt, hogy honfitársaim ellen kellett küzdenem, a szovjetek oldalán, azok hadifoglyaként! Magyarokra nem lőttem, hisz ezt előző este megfogadtuk a többi magyar hadifogollyal együtt. Saját népünket, az igaz magyarokat nem bánthatjuk! Mitagadást, nehéz volt eldönteni, ki a magyar, de mindig odafigyeltem a ruházatra, a címerre, így őket megkíméltük. Remélem, mások is figyelték őket. Hamarosan támadást kellett indítanunk a német és az olasz csapatok ellen. A harcok közepette nagyon megcsappantunk. Ki az „ellenségnek” esett áldozatul kemény dulakodások közepette, ki-ki pedig lemorzsolódott: sokan például elindultak nyugat felé, hogy az ellenséget maguk mögött hagyván elmeneküljenek, messzi innét. Őszintén csak remélni tudom, sikerült nekik, s elértek egy békés, ember által lakott helyet, ahonnan hazautazhattak. Bár erre igen csekély esélyük van… Palival gyorsan elveszítettük egymást. Egy ideig még szemmel tartottam őt, igyekeztem közel maradni hozzá, hisz jóbarátokként össze kell tartani, ám az ár elsodorta. Egy utolsó pillantásra még visszanézett, majd teljesen eltűnt szemem elől a csatározás hevében. Én még egy ideig kitartottam, nem adtam meg magam, küzdöttem, amíg erőm bírta. S ekkor, e szent pillanatban elsötétült előttem minden. De hisz Pali eltűnt! Elveszítettem a fejem, próbáltam előretörni, ám mindhiába. Barátom… elsodródott és tán soha többé nem fogom látni. Kovács Pál mindenbizonnyal… nos… meg fog halni. Nincs többé. A gondolat fojtogatott, belém mart, azt sem tudtam hol vagyok. A fájó gyász teljesen leterített. Küzdeni kezdtem az életbenmaradásomért. Már nem az volt a tét, legyőzzük-e a seregeket, hanem az, hazatérek-e Mária lányomhoz? Az édes, kicsi Mária! Az én nevemet viseli! Ő Bacsa Mária! Hisz olyan kedves lehet az arca! Hogy fog felnőni odaadó apa nélkül? Még csak nem is láthattam őt! S mi lesz a drágámmal, ő hogy fogja bírni a megpróbáltatások hosszú sorát? Ó, az én otthonom… A drága, drága családom…

Erős ütést mértek a fejemre, és elterültem. Mozdulni sem bírtam, leterítettek. A csata lassanként befejeződött körülöttem, a seregek feloszlottak. Nem igazán voltam magamnál, rövidebb időkre valószínűleg teljesen eszméletemet vesztettem; s talán éppen ez volt az, ami megmentett engem: a csatázók holtnak hittek.

Mikor teljesen magamhoz tértem, csak akkor éreztem néhol fájdalmat. Úgy gondolom, megtaposhattak néhányan. Ekkor már csak alig pár ember volt már csak itt a holtakon kívül, s azok is rossz állapotban, hozzám hasonlóan. Eszembe ötlött egy jelenet egy korábbi hadszíntérről, amikor is többen összefogtak és a holtak közt kutattak számukra kedves személyek után… Mi van, ha Pali még él és valami csoda folytán megkeres? Ha engem élve nem is találhat már itt, legalább egy üzenetet hagynom kell! Ha mást nem, ennyit megteszek a családomért, ha már nem lehetek ott velük többé, mert képtelen voltam magam megvédeni… – gondoltam könnybe lábadt szemekkel. Elkezdtem zsebeimben kutakodni, míg megleltem a kis üvegcse tintát és a régi töltőtollamat. Papírt is találtam: mindenre felkészültem korábban. Egy apró imakönyv utolsó, fehér oldalát téptem ki egy gyors mozdulattal. A papírdarabot letettem magam mellé a földre, majd kínkeserves mozdulatokkal átfordultam jobb oldalamra. Nagyon fájt. Mindenem! Levegőt venni is alig bírtam, de nem hagytam magam. A tollat megtöltöttem, és határozatlan, girbe-gurba betűkkel írni kezdtem.

 

Zsolna Mária kezébe,

Kosdra.

Kedves Mari!

 

Tudom, bíztál hazatértemben. Tudom, szükségetek lett volna rám. Én nem tudtam magam megvédeni. Tudod, drága feleségem, megtettem mindent, de esély: csekélynyi sem volt. Egy-egy fagyos éjszakát néha egy századnyi katonából… alig néhány élt túl. A szabadban való éjszakázások megpróbáltak mindenkit. Ennivalót is alig kaptunk. Az egységek hamar felbomlottak: a visszavonulás minden málha elhagyása melletti… menekülésig fajult. Mindannyian haza szerettünk volna térni, s lásd: csak alig pár katonának van meg az esélye erre. Ne várj rám többet. Ha ezt a levelet megkapod: én már halott vagyok. Halott, s egy jelöletlen tömegsírban fekszem majd a többi katonával egyetemben. Neveld fel édes kicsi lányunkat, menj újra férjhez, s éld az életed! Csak remélni tudom, hogy e pusztító háború véget ér és békességet hoz reátok. Sok szerencsét, Marim! Isten véletek!

 

            Örökké el nem múló szeretettel,

 

            férjed, István

 

István a megírt levelét ruhája zsebébe süllyesztette, a szíve elé. Tollával nem vesződött, hagyta a porba hullani. Sosem lesz már rá szüksége. Ereje nem volt, érezte, hogy szépen-lassan elveszíti az eszméletét, s erős fényesség keríti a hatalmába.

Alig fél órával később kilehelte lelkét. Végérvényesen. A levél, melyet a fronton megírt, s melyet búcsúzásul szánt: soha nem jutott el hozzá. Kovács Pál szintén az áldozatok közt volt, nem kereshette meg Bacsa Istvánt. Mert ők az életüket adták egy háborúért. Egy eleve vesztesnek ítélt oldalon. Ők az igazi hősök.

Béke poraikra!

 

---

 

A novella a 2025-ös algyői Jelek Irodalmi Pályázaton elnyerte a Pályázat ifjú tehetsége 2025 díjat. Köszönöm szépen!

A novellát ennek alkalmából Szórádi Erika színművésznő is felolvasta. Ez a következő linken meghallgatható: