I
Ha csak elnyűtt arcodra nézek
(Bár csak képzeletben látom),
A vértanúk kínjait vitézül állod
(Bár úgy tanítottak hogy felnézzek rád)
Engem is hívni kezd a végzet
(Bár én a harcot nem várom)
De tudod – kígyókkal én nem hálok
(Tovább írnám én is hőseink históriáját).
II
Mártírt csináltak belőled
(Bár megvallani nem merem)
Kínjaid krónikáit gúnyba csavarták
(Bár emléked még mindig tovább él)
Tovatűnt bő dicsőséged
(Bár erőm belőled merítem)
Nem járhat már neked az olajág
(Hőstetteid még most is zengi a szél).
III
Múzeumoké lett véres kardod
(Hitedért mártottad azt húsba)
Rongyos naplóidra kockát vetettek
(Méltóságodért már szót sem emeltél)
Elfeledték a vértanú-arcot
(Hiába vártál a feloldozásra)
Ha felnövök hozzád, én megértelek
(Rajtad sem könyörült meg a zord tél)
IV
Visszhangzik még a legenda
Pernyéjéből az elégett krónikáknak:
Emlékszünk még a vértanúra-
Megmutatta az emberek mivé válnak.
Author: Baukó Tamás
De vajon bármit nevezhetünk művészetnek, amiben örömünket leljük, el tudunk mélyülni, stílusjegyeket tudunk kialakítani? Megingathatatlan véleményem, hogy igen. A költőt, a séfet, és a labdarúgót egyaránt művésznek tartom – részben azért, mert mindhármat csináljuk csak a kreativitás kedvéért is, részben pedig azért, mert sokan mások is örömüket lelik abban, ahogyan ők kifejezik magukat a papíron, a konyhában, vagy a gyepen. Ha valaki tíz évvel ezelőtt azt mondta volna nekem, hogy még nem leszek harminc amikor meghívást kapok egy alkotói közösségbe, valószínűleg azt kérdeztem volna: „miért hívnának meg valakit, akinek senkit sem érdekelnek a versei?” Ez nem vicc, és nem túlzás: a verseim zömében kulcsszerepet játszik a szorongástól való szabadulás vágya, míg az egyperces novelláim a maguk szarkasztikus hangvételével egy kis felüdülést, enyhülést hoznak általában. Önmagamnak írok, önmagamért, és tudom, hogy aki hasonló gondokkal küzd, annak sokat mondhatnak a soraim. Pár szót mégis szeretnék mondani az utóbbi időkben kitalált újításomról, az Árnyversekről: Az árnyvers (vagy ahogy először hívtam: vers.rar) egy olyan versforma, amelyben az egymást követő sorok két külön hangot szólaltatnak meg – ez lehet a külső-belső hang kettőssége, vagy egy naiv és egy cinikus hang, de mindenképpen ugyanarról beszélnek, és mindenképpen eltérnek sarkalatos pontokon. Lényegében vitáznak egymással éppen úgy, ahogyan...
