Nem a kövek emlékeznek,
nem az utcák őrzik a nyomot.
A szabadság mindig ott születik,
ahol valaki nemet mondott.
Volt, hogy puszta kézzel álltak
vas és acél árnyékában.
Mégis nagyobb erő lobogott,
egy kimondott igazságban.
Mert láncot nemcsak kézre vernek,
gondolatra is hull bilincs gyakran.
S a rab sokszor nem is sejti,
hogy fogságában vész el lassan.
A zsarnokság új arcot ölt,
de természete nem változik.
Mindig akad, ki félelméből,
mások fölé tornyosodik.
S mégis minden október elmondja,
mit a szél a zászlóknak felel:
nem az marad, ki éppen uralkodik,
hanem, ki eszmét a magasba emel.
A láng nem pusztán örökségünk,
mit könyvek lapjai üzennek.
Hisz minden nemzedék életében,
ugyanazok a próbák érkeznek.
A szabadság sosem volt ajándék,
mit a múlt nekünk készen adott.
Addig élt, míg akadtak bátrak,
kik feleltek, ha a harc szólított.
Megjelent az Irodalmi Rádió – Hűs hajnalok lehelete című antológiájában.
Author: Mészáros Csaba
Írással keresem azt, ami a felszín alatt marad: az ember és a világ közti feszültséget, a csendet a zaj mögött. Verseimben és prózáimban gyakran jelenik meg a természet mint tükör és mint menedék, ahol az ember újra szembenézhet önmagával. Foglalkoztat a társadalom működése, a felelősség kérdése és az a hajlamunk, hogy kívül keressük azt, amit belül kellene rendbe tenni. Írásaim egyszerre próbálnak kérdezni és szembesíteni, néha nyersen, néha csendesebben. Igyekszem közelebb kerülni a valóság és az igazság közötti határvonalhoz. A természet számomra nem díszlet, hanem alapállapot, amihez újra és újra vissza kell találnunk. Az alkotás számomra út és eszköz: egy folyamat, amelyben az ember lassan leveti a felesleget és hat a környezetére. Abban hiszek, hogy a változás mindig egyéni szinten kezdődik.
