„Áldásom rájuk”

 

Nagyon rég nem volt igazi havas karácsony Angliában, így egy igazán hangulatos Szenteste volt 1919 telén, a lobogó kandallótűz mellett, a várostól távoli főúri birtokon, a havas tájjal.

Odalenn az alagsorban szolgálók tétlenül tengtek-lengtek. Nem tudták, mit is csináljanak, pedig ez volt az egyetlen olyan este, amikor nem kellett felszolgálniuk, s pihenhettek aprányi szobáikban. Mégis, mindenki kinn ült a konyhában, s ettek-ittak, volt, aki táncra perdült, volt, aki olvasott, volt, aki még mindig az ezüstöt törölgette jobb híján, mások kártyajátékkal ütötték el az időt. A konyhalány az ablakban gubbasztott egyedül. Nem sokat beszélgetett, pár szobalány volt a bizalmasa, illetve a csendes másodinas, aki gyakran megosztotta vele a titkait, bár ő nem kérte erre, de jólesett neki a bizalma, mert a sok teendő mellett felüdülés volt, ha picit is megállhattak beszélgetni. Már rakott is egy picit a tűzre ma este, hogy ők se fagyoskodjanak odalenn. Kifelé meredt így teendő híján, majd elmosolyodott, s felkiáltott, úgy, hogy az egész konyha zengett tőle: – Nézzétek! Megint elkezdett havazni! – s valóban, nagy pelyhekben, lassan szállingózott alá az égből, egy újabb rétegként beleolvadva az így is álló, pár centis, fehér hótakaróra. A mindig zsörtölődő, agg komorna rá se figyelt, csak megvonta a vállát: – Nos, reméljük nem fog azért annyi esni, hogy elvágjon minket a külvilágtól, holnapután már mennünk kell ismét vásárolni! – nem tudta megállni, hogy ne csak a munkára koncentráljon. Az egyik inas harmonikázni kezdett, a melódiába viszont beleéktelenkedett egy szobalányi sikoly, majd észt veszejtve szaladt be a mai estén közösségi térré kinőtt konyhába.

-Juj, nézzétek, mit találtam a padláson! – kipirosodva, izgatottan lihegett a hang tulajdonosa.

-Mi a csoda ez? S miért járkálsz te a padlásra, Szenteste? – kérdezte felvont szemöldökkel a komorna.

-Elnézést, csak leszedtem a pókhálókat, mert unatkoztam, s a régi holmik között találtam. Tudják, mi ez?

-Nem, s nem is akarunk róla tudni! – majd egy mozdulattal ki akarta venni a lány kezéből a nehéz táblát, de kiesett a táblából egy kör alakú kis iránytű.

-Ugyan már, kérem – hajolt le a szobalány az iránytűért, – nekünk is jár ma este egy kis kikapcsolódás, ne vonja meg tőlünk!

-Hát, legyen, de ésszel, kérem! Egyáltalán, mi ez?

-Egy tábla, amellyel kapcsolatba tudunk lépni a szellemvilággal. Ha ide tesszük az ujjainkat az iránytűre, a lélek, aki jelen van, odaviszi azt a betűkhöz, szavakhoz, tud igennel-nemmel válaszolni, s üzenhetnek nekünk a túlvilágról szeretteink.

-Badarság! Ki hisz ezekben? S, hogy tényleg ők mozgatják az iránytűt? – nevetett a komorna. Azonban nagy meglepetésére, csendben elkezdtek odagyűlni a tábla köré az emberek, hogy meglessék, hogy is néz ki, s kíváncsian feltérképezték a betűket, szavakat, melyek fel voltak jegyezve a táblára. Még a zsémbes lakáj is odaült, pedig elmúlt már 70, s ő volt a legszkeptikusabb mindig, mindenki közül.

-Nos, én sok mindent láttam már, megjártam a háborút is – mondta a lakáj, – szóval kétlem, hogy működne, de rendben van, „játsszunk”! A komorna is rábólintott nagy nehezen.

A konyhalány kétkedve, magában őrlődve ült még mindig az ablakban. Kérdezték tőle, hogy nem megy-e közelebb, de maradt mozdulatlan. A gyertyák fényében a konyhában megfagyott a levegő. Nem tudták játék lesz-e ez az egész, vagy miben is higgyenek egyáltalán. Volt, aki félt, volt, aki nevetett, de olyan is akadt, aki gúnyolódott. A konyhalány pedig legszívesebben odament volna, s kezébe vette volna az iránytűt. Mióta árván maradt, szeretett volna megragadni minden olyan alkalmat, amely lehetőség lett volna arra, hogy csak még egyszer „beszélgessen” az Anyukájával. De nem mert hinni benne.

A szobalány, aki megtalálta a táblát, ő „vezette” a kis szeánszt, ha nevezhetjük annak. Elsőként az egyik bátor inas ült le mellé. – Rendben van – mondta határozottan a szobalány, aki észrevehetően tapasztaltan mozgott e témakörben, – tedd ide a mutató- és középső ujjadat az enyém mellé! – az inas röhögött egyet, majd megtette.

A lány teljes átszellemülésben kérdezte: – Van itt valaki, aki szeretne nekünk üzenni? – teljes csend volt. Amikor pár másodperc után megmozdult az iránytű az Igen felé, mindenki egyszerre felszisszent. A srác mosolygott, a lányba, még magát is meglepve, belé fagyott a szó. – Most te mozgatod az iránytűt, igaz? – állt megdermedve a komorna, s kérdését a szobalány felé intézte, aki viszont lepisszegte, s nem hagyta magát kizökkenteni. – Mit szeretnél üzenni? Ki vagy? –csend. Majd hosszas várakozás után elindult az iránytű, s betűnként megalkotta a Szeretlek szót. – Ez képtelenség! – horkant fel a lakáj. – Nem az… mert így van – vallotta be elpirulva az inas. – Szeretlek Daphne, csak nem tudtam máshogy elmondani, vagy, hogy miként adjam tudtodra… – a fiú szégyenlősen vallotta be érzéseit, a legtöbben felnevettek hangosan, a komorna dühös volt, a szobalány pedig kiakadt, de nem a megvallott szerelmen, hanem hogy a fiú volt, aki mozgatta az iránytűt. – Akkor te voltál, aki végig mozgattad! Óh, pedig én úgy hittem ebben! Ahhh… – omlott össze a konyhaasztal közepén.

– Na, akkor- szólalt meg higgadtan a komorna, s emelte fel a táblát, – azt hiszem, ezt a legjobb, ha el is tesszük, mert tudtam, hogy sírás lesz a vége! Csak nem gondoltam, hogy pont neked, aki az egészet kitaláltad…

Ekkor a másodinas odalépett, s visszatartotta a komornát. – Ne, kérem! Én még szeretném kipróbálni! – Ugyan már, William, látod, hogy senki nincs az iránytű másik végén, csak mi! Mi vagyunk a sorsunk alakítója! Nem üzen más nekünk, senki! – fakadt ki erre a konyhalány is, majd kirohant a konyhából, titkon azért, mert benne is összedőlt a világ. Nem hitt ő már semmiben… A szobalány, Daphne viszont megnyugodott, visszavette a táblát, s csak azért is meg akarta mutatni mindenkinek, a neki szerelmet valló inasnak főleg, hogy a tábla s iránytű igenis „működik”. Dacosan leült, ugyanúgy odatették az iránytűre mutató- és középső ujjaikat, aztán Daphne megkérdezte, van-e ott valaki, aki tényleg szeretne üzenni. Már nem lepődtek meg, amikor elindult az iránytű az Igen irányába. – Oh, William, ne kezdd te is! Tudom, hogy te mozgatod! – szólalt meg kiábrándultan a szobalány, de William szótlanul ült ott hosszú másodpercekig. –Hahó, William, mi az? Megkukultál?

-Nem… én… nem mozgatom… esküszöm! – őszinte meglepettség ült ki az arcára, s ha a szobalánynak nem is, de Williamnek mindenki hitt. Kisebb felbolydulás követte ezt a kijelentést, de Daphne izgatottan elcsendesített mindenkit, s folytatta. – Nos, rendben. Ki vagy? – az iránytű szépen lassan az Anya szóra kúszott a táblán. – Anya? De hát nekem életben van még Édesanyám! – William magán kívül volt. – Na, tessék! Daphne, szerintem ez nem jó játék, fejezzük be, most! Látjuk, hogy ez csúnya vicc, ne folytassátok! – szólalt fel erélyesen a lakáj. – Nem! – kiáltotta Daphne, – esküszünk rá, hogy nem mi mozgatjuk! Ám, ezután William is fel akart állni, s kimenni a konyhalány után, amikor is az iránytű szinte magával rántotta ujjaikat, s sebesen kezdett a betűk között szinte repülni az asztalon lévő táblán. Nem várta meg a következő kérdést, a tábla máris elkezdett „mesélni.” Alig tudták követni a betűket, Daphne olvasta össze septiben: – K – V-A-G-Y-O-K. L-E-G-Y-E-N-E-K –B-O-L-D-O-G-O-K, Á-L-D-Á-S-O-M-R-Á-J-U-K.

Mindenki lesokkolódott, de a két résztvevőn kívül, akiknek ujjai az iránytűn voltak, mindenki más kétkedve állt azért ott. – Na jó, valljátok be, mi volt ez az egész? Ki az a K? Van egyáltalán olyan, akinek az Anyukája neve K-val kezdődött? És milyen áldásról beszél? – hitetlenkedett a komorna. Néztek egymásra, Daphne szólni sem tudott. – Tényleg, valld be, ha te mozgattad! – nézett rá kérőn William-re. A személyzet egyikről a másikra nézett, majd halkan megszólalt William. – Én már kezdem érteni…

-Akkor oszd meg velünk is, kérlek! – szólt a kérés, de végig sem várva a mondatot, William kirohant.

A konyhalány vacogott a hidegtől, de inkább volt itt kinn, mint odabenn, ahol meleg volt, de olyanból űztek játékot, amiért ő mit nem adott volna: hogy valóban kaphatna jelet, üzenetet attól, aki úgy hiányzott neki. Mindig valami jelre várt, s sosem érkezett meg… S ebből volt elege. Pláne Szenteste. „Ez csúnya játék, nem is értem, miért született meg egy ilyen tábla… tényleg csak játék az egész… de ki tud ezen nevetni?” – mormogta magában.

-Hát, te, miért fagyoskodsz itt? Már szinte reszketsz, látom! – mosolygott kedvesen William.

– Jaj, de megijesztettél! – bökte oldalba a fiút. – Legalább csapj valami zajt, ha jössz!

-Csak az fél, akinek nem tiszta a lelkiismerete…

-Hát, nekem aztán tiszta! – jelentette ki magabiztosan a konyhalány.  – Még mindig ökörködtök odabenn?

-Már nem… Daphne abbahagyta. Azt hiszem, a játék mindenki számára világos, hogy véget ért. Ez már nem az. Igazából rég… – halkult el az utolsó két szava.

-Ez nem is játék, szerintem sem! Bár… kedves volt, hogy így vallott szerelmet. Romantikus. Mára már a romantikus szerelem csak illúzió. S valójában elég szomorú, hogy egy ilyen „játék” kellett ahhoz, hogy végre kimondja, amit érez…

-Nos… igazából én is ezért vagyok itt… – vált kissé bátortalanná William hangja.

-Hogy? – lepődött meg a konyhalány, mégis, legbelül izgatottá vált. Magának sem akarta bevallani, de jólesett neki a fiú közelsége. Már rég…

-Csak azt akartam mondani, hogy… ha kimenő napunk van, bemehetnénk a városba együtt egyszer, ha van kedved…

A konyhalány ujjongott legbelül. Szép karácsonyi ajándék volt ez neki, jobban is, mint hitte volna, s feledtette az előbb érzett fájdalmát.

-Legyen!

-… De ha nincs kedved, persze, azt is megértem én…

-Mondom, hogy legyen, te lüke!

-Akkor, most igent mondtál a meghívásomra? – William nem merte átadni magát az örömnek, de elmosolyította magát.

-A füleden ülsz? Mondom, hogy legyen! – kacsintott. William boldogsága leírhatatlan volt, már nevetett. A konyhalány viszonozta a mosolyát. „Majd meglátjuk, mi lesz belőle, elvégre is, tényleg régóta jó barátok vagyunk, erre már lehet alapozni. Másrészt, igen helyes ez a fiú…” – állapította meg magában boldogan.

-Megölelhetlek? – kérdezte azért vonakodva a fiú.

-Hm, rendben, de azért ne bízd el magad! – mondta hezitálva a konyhalány, de szíve mélyén ő is vágyott rá, csak elszokott a kedves érintéstől. A fiú ölelése meleg volt s szoros. El tudta képzelni benne magát… hm, talán örökre. William teli mosollyal az arcán adta át magát a pillanatnak. Ki tudja, ő is meddig készült erre, s mióta vágyott rá. Csak a végső „jel” hiányzott neki, mint „löket”, a cselekvéshez.

-Figyelj csak – nézett ismét a lány szemébe, – megkérdezhetem, hogy hívták Édesanyádat?

-Miért fontos ez?

-Csak úgy. Szoktál róla mesélni, de a nevét még sosem árultad el.

-Elárulhatom. Katherine-nek hívták.