Minden tavasz
Elvesz valamit tőlünk
Amelyik nem tőlünk
Az belőlünk
Addig, amíg tartunk
Magunk maradtunk
Túl valódi már
Az ép eszünk rágja
A névtelen fájdalom
A régi-ős bánat
Csak mi maradtunk
De mindig is
Magunk voltunk
Tanítottak úgy tenni
Mintha nem fájna
Az eltávolításra
De a bánat valódi
A fájdalom a miénk
Nem lehet elbújni
Most mindent érzek
Ami valaha fájt
A húsba maró
Valódi magányt
Csak mi voltunk ketten
Mindenki bánatában
A keresztekben
És most a halálban
Magunk maradtunk
Bár sosem volt másként
Mindenki maga volt
Egyedül
Árnyként
Author: Dolnegó Szilvia
Az írás számomra terápiás eszköz, általa kerülök közelebb önmagamhoz. Olyan gondolatokat és érzéseket tudok papírra vetni, amiket szóban sohasem tudnék megfogalmazni és amikről legtöbbször tudomásom sem volt, de a toll és a papír által kigurulnak belőlem. Segít feldolgozni a gyerekkori és családi traumákat, a sématerápiás felismeréseimet, önismeretet gyakorlok általa.
