Bevetettem magam sajàt börtönömbe,
Ott fuldoklom, és màr nincsen visszaút,
Màr sohasem lehet szabad itt a lelkem,
A lelkiismeret mindegyre visszahúz.
Zűrös mocsàr húz egyre mélyebbre
Megfognàd kezem?…Téged is lehúz!,
Nem jöhet értem megmentő kegyelem,
Hiszen a sorsàval újat ki húz ?
Màr nem sírok, nem szenvedek,
Nem volt màs..csak ez az út,
Sírom arcàba belenevetek,
Azzal, ha sorsomat elfogadom.
Búcsúzom hàt most tőletek,
Gödrömben hangom is tompul,
Halkulni kell most lelkemnek,
Ha feljajdul.. mocsàrba ful.
De itt vagyok még …veletek.
Nem pacsirtaként, csak tàmaszul,
E rabsàgom hangomat elvette,
Hogy legyek köztetek…. csupaszul?
Néma sóhaj-szivacs leszek,
Könnyeket nyelt,… elàzott,
Letörlöm …a reményemet,
Hogy boldog legyek… e vilàgon
A te boldogsàgod enyém helyett,
Így kellett lenni,…tiszta sor,
Mind megtenné, aki így szeret,
Érted mondtam le…..magamról.
Author: Szilágyi Tünde
Nevemet tudod, De e név mögött rejlő ember ismeretlen, Bemutatni nem is tudom, Beszéljenek a verseim helyettem. Annyit kell csak tudnod, Életem nyomot hagyott felettem, Kezem hát tollat fogott, Nyomot hagyjak én is az életben. Szívem bár megkopott, Mégis maradt még mit elmesélem, Jó, hogy Ti is velem vagytok,... Gyönyörködjünk nyelvünk szépségében...