Megfelelő pillanat hiányában az ember általában nem tesz semmit.
Ez nem tétlenség, inkább óvatosság. Figyel. Mérlegel. Számol a körülményekkel, amelyek jelenleg nem ideálisak, de belátható időn belül azok lesznek. Legalábbis ezt feltételezi. A megfelelő pillanat nem tűnik el, csak késik. Mint egy udvarias vendég, aki még nem érkezett meg, de már úton van.
A megfelelő pillanatnak mindig pontos leírása van.
Nyugodtabb időszak. Kevesebb zaj. Egy tisztább helyzet. Egy másik hónap, egy másik verzió önmagunkból. Olyan állapot, amelyben az ember kipihent, világosan lát, nem ideges, nem bizonytalan, és különösen nem kételkedik. Vagy legalább nem ennyit. Amíg ez a pillanat nem áll elő, addig felelőtlenség lenne bármit elkezdeni.
Megfelelő pillanat hiányában az ember rendkívül elfoglalt tud lenni.
Intéz. Fenntart. Reagál. Apró igazításokat végez az életén, hogy majd egyszer minden a helyére kerülhessen. Közben megtanul együtt élni azzal, ami átmenetinek indult, de gyanúsan stabil maradt. A félmegoldásokkal, az ideiglenes válaszokkal, azzal a mondattal, hogy „most ez van”.
A megfelelő pillanat különösen érzékeny a részletekre.
Nem szereti a zavaró tényezőket. Egy rossz hír, egy váratlan telefon, egy rosszul sikerült nap elég ahhoz, hogy újabb halasztást indokoljon. Ilyenkor az ember megnyugszik: jó, hogy nem kezdett bele semmibe. Bölcs döntés volt kivárni. Holnap talán jobb lesz. Vagy jövő héten. Vagy egy másik évszakban.
Közben telnek a napok.
Nem látványosan. Nem drámaian. Csak úgy, ahogy telni szoktak. Az ember felkel, elvégzi a dolgait, alkalmazkodik. Megtanul együtt élni azzal az érzéssel, hogy valami még nem kezdődött el. Ez az érzés idővel megszokottá válik. Szinte otthonos lesz. Nem hiányzik már annyira az a bizonyos pillanat, mert a várakozás is egyfajta rendet teremt.
A megfelelő pillanat ugyanis nem sürget.
Nem kopogtat. Nem küld figyelmeztetést. Ha nem jön el, az nem tűnik fel azonnal. Csak később, amikor az ember egy egészen hétköznapi helyzetben hirtelen ráébred, hogy már régóta ugyanabban a mondatban él. Ugyanazokkal a kifogásokkal, ugyanazzal a gondos óvatossággal.
Ilyenkor gyakran eszébe jut, milyen pontos tervei voltak.
Mennyire tisztán látta, mit kellene tenni, ha minden adott lenne. Ez a tudás megmaradt. Nem veszett el. Csak nem került használatba. Mint egy gondosan félretett tárgy, amelyre már nincs igazán szükség, de kidobni sem indokolt.
Megfelelő pillanat hiányában az élet nem áll meg.
Csak nem ott történik, ahol elképzeltük. Nem akkor, amikor készen álltunk volna rá. Hanem közben. A várakozás réseiben, a halasztások között, az átmenetnek nevezett mindennapokban.
És amikor az ember egyszer visszanéz, nem mindig tudja pontosan megmondani, mikor maradt el az a pillanat.
Csak azt, hogy nagyon sokáig várt rá.
Teljesen jogosan.
Egészen türelmesen.
Author: Letenyei Hédi
Letenyei Hédi vagyok – bölcsész, aki figyel a történetekre és az apró pillanatokra, amik formálják az életünket. Gyerekkoromban gyakran én voltam az, aki a desszert mellé mesét is tálalt. Az írás nálam mindig eszköz arra, hogy értsem a világot – és közben néha saját magamat is. Néha túlgondolok dolgokat, máskor meg csak azt, hogy miért pont a kávém folyik ki a billentyűzetre, miközben egy történetbe merülök. Egyszer annyira elmerültem, hogy véletlenül a szomszéd kutyáját vittem haza a saját táskám helyett. Szeretem, ha a mondatokban ott bujkál a kíváncsiság, a humor és az élet apró titkai. Ezekből a hétköznapi részletekből áll össze igazán a történetünk – és néha épp akkor derül ki, hogy a legemlékezetesebb mozzanatok a legváratlanabb pillanatokban születnek. Munkáim rendszeresen jelennek meg magazinokban, online felületeken. 2010-ben a Terézanyu pályázat különdíjasa lettem, 2021-ben országos jelölést kaptam a Média a Családért Díjra.
