Kinek hazudnék, neked vagy magamnak?
Ha azt mondanám, nem kívánlak, nem akarlak.
–
Nem áltatlak mézes szavakkal, mesékkel,
Próbáltalak elfeledni, magamban így szóltam “menj el!”
Tettem azért, hogy ne te légy a gondolatom,
Lefekvésnél párnám ölelésében a nyugodalom.
Megvallom neked, tettem érte hogy túl legyek,
Emlékeid dobozba zárva a szekrény mélyében pihennek.
–
Kerestem a társaságot, másokban a megnyugvást.
Kerestem a nyájas szót, italban az áldomást.
Kerestem a csókot, mely ajkaid csókjával felér.
Kerestem az ölelést, mely gyengéden testemen beér.
–
Megvallom neked!
Vagy inkább hallgassak?
Hiszen honnan tudnám, téged kik, és hogyan altatnak,
Honnan tudnám, hogy még gondolsz-e rám?
S ha gondolsz is, milyen az érzés benned…
Harag, szeretet, közöny, vagy hiány?
–
Megvallom hát, gondolok rád szüntelen!
Teljesen megbolondított engem már a szerelem.
Nappal a semmibe tekintve elképzelem,
Édesanyád előtt állok, és áldását a kezedre kérlelem.
Kérem, engedjen utat a szív akaratának csendesen,
Akkor is ha az út göröngyös, s közben én elvesztem.
Megígérem önnek, hogy lányához hű leszek,
Szeretni fogom őt ma, holnap és egy életen.
–
De mit beszélek! Már megint csak álmodom…
A valóságban ezekkel a gondolatokkal a szívemet fájdítom.
Olyan nehéz elfogadnom, hogy közöttünk az útnak vége…
S minduntalan remélem, hogy újra egybe érnek végleg.
–
Bár átadhatnám végtelen szeretetem súlyát!
Bár láthatnám fénylő szemének, báját!
Bár érezhetném ajkamon, édes forró csókját!
Bár nevezhetném nevén, szívem választottját!
–
Megvallottam hát neked, nem egy könnyű eset.
Isten tudja csak azt! Csakis Ő tudja mi lesz majd velem.
Kértem erőt tőle, néhány álmatlan éjszakán,
Kértem, hogy felejtselek, és hogy megbocsáss.
Kértem áldását, áldása szálljon rád,
S most kérem, tegye azt amit jónak lát!
–
A jövőmet én még mindig… még mindig csak veled képzelem
Arra gondolok, hogy boldogan melletted ébredek,
Közel viszem ajkam a még alvó testedhez,
S orcádra egyetlen könnyű csókot lehelek.
Azután füledbe súgom! bele súgom csendesen…
Mennyire hálás vagyok én érted Istenem!
–
A szeretetem feléd őszinte és végtelen.
Megint álmodom csak!
A valóság ennél zordabb és kietlen.
–
Hazudok hát magamnak, és neked,
Hogy ami köztünk volt az elmúlt,
Mindez már csak a múlt, és nem a jelen.
–
Hazudok hát magamnak, és neked
Hogy ami köztünk volt, soha vissza nem jöhet.
Hazudok hát magamnak,
S hazudok hát neked…
–
2026.01.02.
Author: Deák Ádám
Nem vagyok több egy szokványos fiataltól, aki kedvére szereti formálni a szavakat és oly módon egymás mellé tenni őket, hogy annak elolvasása örömet jelentsen számára. Van akinek az úszás, a repülés vagy az extrém sportok jelentenek örömet, nekem a kerékpározás, a versek, az érzelmek és a természet. "A szem a lélek tükre" szokás mondani, azonban ha nem ismerünk valakit személyesen ezt nehéz egy kép alapján reálisan meglátni. A versek azonban olyan megnyilvánulások, ahol a lélek kommunikálhat a szavakban, a mögöttes tartalomban, a költői képekben, rímekben, de még az amatőr hibákban is. Öszintén örülök, hogy egy olyan közösség tagja lehetek ahol mindezeket megoszthatom, és talán még más számára is örömet szerezhetek egy-egy szófordulattal.
Egy válasz
„Megvallom hát, gondolok rád szüntelen!
Teljesen megbolondított engem már a szerelem.”
Nem biztos, hogy a hazudás a legjobb megoldás. Én nem tenném. Megmondanám az igazat és ha azzal nem kellek, akkor tudom, hogy nincs tovább, hiszen a szerelem nem egyszemélyes „játszma”. Szeretem a tiszta vizet a pohárban. Engem hathat, ha valaki megvallja, hogy szeret.
Szeretettel: Rita