Esőcseppek( 2)

Angyalok, ha szomorkodnak, 

fenn az égen, ott a magasban, 

bús szemük 

sötét felhőkből, 

fekete könnyel telik meg. 

Fekete esőkönnyeket sírnak. 

Felhő szemükből esőkönnyek folynak, 

s miközben cseppekben potyognak, 

sötét képét tisztára mossák, az ég arcának. 

Esőcseppek kipp-kopp, egy, kettő 

hullanak egymást követőn, 

egyhangú szürke felhőkből. 

Hullanak csak szüntelen lefelé 

keringve, egyre csak egyre, 

csepp a cseppre, 

monoton susogó dallam, 

egyik a másikra. 

Útközben, a föld felé, 

félúton összegyűlnek, 

megpihennek az ereszen, 

hogy innen tovább essenek kinyújtott kezedre, 

majd kezedről, kezedre vigyázó kezemre. 

És miközben ketten ott lentről 

nézzük a folyton csak hulló cseppeket, 

szomorú rossz emlékeket feledve, 

egy derűsebb jövőt remélve, 

nyitott lélekkel, tárt karokkal, 

köszöntjük a tisztító, mindent elmosó, 

szűnni nem akaró, 

egyre csak hulló, 

harmatos esőt. 

Author: Izsó Antal

Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek… Izsó Antal.