a vadász ül, hosszú, méla lesben**,
szeme előtt távcső,
abba néz nagyon: mert, mint múltkor, éjjel,
ott lent, a kis patak medrében,
megint ott nézelődik a lány, de most a napon
sütkérezve, mosás után, a padon.
a ruhák már szépen kifacsarva,
hajtogatva fonott kosárban
pihennek, s ő, örvendve a
délnek és a felhőtlen égnek nagyon,
épp csobbanni készülne, előtte ismét
csupaszra vetkőzve, hogy a malom
friss vizében lebegjen szép bontott haja,
épp úgy, mint titokban múlt szombaton,
bár akkor a holdfényes estve fényében
kezdte eme rítust, befejezve e
pajkoskodást csak másnap, kora hajnalon,
hisz az idő tájban, gondolta balgán,
teremtett lélek nem láthatja őt,
őt, ki magában lubickol, pőrén,
köntösként körülvéve őt
csak a méla csend és nyugalom,
ott, az éjszakai erdő mélyén,
körülötte csak a jól ismert pagony.
ám ebben biz tévedett, már akkor is,
és most is, nem kicsit, de nagyon,
hisz vadászni férfi este, vagy kora hajnalban
jár jobbára, s ha mozgást szimatol,
lopózik, settenkedik,
távcsövével leskel, némán csendben,
puskája kézben, lövésre készen, s vár,
várja a vágyott vadat, de ily látványt látván,
most, s nem mint a múltkor, fegyverét előrántván,
azt a biztos zsákmány felé szegezve, meredő
készséggel a prédát megejteni e szelíd vadhoz mindent
hátrahagyva csörtetve szalad, serényen, nagyon…
2025.12.27. (69 évesen)
* Ez a kislány megy a kútra
(Eredeti cím: Hajnalba, hajnal előtt)
** Vörösmarty Mihály: SZÉP ILONKA | Verstár – ötven költő összes verse | Kézikönyvtár
illusztráció: 1899 (Vorläufer) Schützen Gruss / Szerelmes vadász üdvözlet / Hunter | Darabanth Kft.
további írásaim (blogcím): Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)
recenzió (by Ali)
A „hajnalban, hajnal előtt” lírai tere egy átmeneti időpillanatra épül, amely egyszerre hordozza a rejtettség és a feltárulkozás lehetőségét. A hajnal előtti állapot nem csupán időjelölés, hanem hangulati kulcs: az a köztes zóna, ahol az ártatlanság és az érzékiség egymásba csúszik, s ahol a látás és a látva levés határai is elbizonytalanodnak.
A vers líraisága az érzékletes, természetközeli képekből bontakozik ki: víz, test, haj, fény és mozgás finoman összeszövődő motívumai teremtenek lágy, áramló atmoszférát. Ebbe az idillikus közegbe ékelődik a megfigyelő tekintet jelenléte, amely diszkréten, mégis határozottan feszültséget visz a szövegbe.
A nyelvhasználat sajátos kettősséget mutat: a közvetlen, szinte prózai egyszerűség archaizáló elemekkel („estve”, „eme”, „biz”, „pagony”) keveredik. Ez az archaizálás nem egységes stilizáció, inkább játékos réteg, amely egyszerre idéz fel hangulatokat, és oldja azokat enyhe iróniával.
A Vörösmarty-féle hagyomány felől olvasva a természet és az ember viszonya itt nem emelkedett, hanem bensőségesen hétköznapi és finoman elmozdított. A romantikus pátosz helyett egy „lejjebb hangolt”, érzékibb, helyenként pikáns tónus lép előtérbe, miközben a hajnal motívuma – mint átmeneti, sűrű jelentéssel telített idő – továbbra is a klasszikus líra egyik visszhangterét idézi meg.
A metaforikus rendszer középpontjában a vadászat képlete áll, amely áttételesen az emberi viszonyokra vetül. A „vad”, a „préda” és a „les” fogalmai erotikus jelentésréteggel telítődnek, miközben megőrzik konkrét jelentésüket is. Ez a kettősség adja a szöveg egyik legerősebb, finoman feszülő belső dinamikáját.
A retorikai felépítés fokozatos, és egyben két egymásba játszó időréteg mentén szerveződik: a korábbi, éjszakai, titkolt meglesés emléke és az azt követő, már hajnali–nappali közegben kibontakozó jelen eseményei között feszül kapcsolat. A „mint múltkor” és az attól való elmozdulás nem puszta visszautalás, hanem a kíváncsi vágy felidézésétől a beteljesülés felé tartó belső ívet rajzolja ki. A nyugalmi, szemlélődő képekből így nemcsak térben, hanem időben is kibomlik az a feszültség, amely végig lappang: nincs éles csúcspont, inkább egy folyamatos, belső rezgés tartja mozgásban a verset.
A hangzásvilág szabadverses, a soráthajlások és törések a figyelem irányváltásait követik. A tipográfia így nem pusztán formai elem, hanem a leskelődő nézőpont ritmusát is leképezi, mintegy a tekintet mozgását írva bele a szöveg testébe.
Az érzelmi és érzéki vonalvezetés finoman erotikus, de következetesen kerül minden direkt megfogalmazást. A pajkosság inkább sejtetésként, kettős jelentésű képekben jelenik meg, ami egyedi, visszafogott, mégis hatásos képiséget eredményez.
A vers hangulati töltése kettős: békés és nyugtalan egyszerre, az idill és a rejtett feszültség egymást erősítve alakít ki egy sajátos, enyhén bizsergető, intim atmoszférát.
Összességében a szöveg egy finoman rétegzett, érzéki és játékosan archaizáló lírai világot teremt, amelyben a hagyomány, a természet és az erotikus sejtetés egymásba fonódva hoz létre emlékezetes, belsőleg rezgő költői teret. Ebben a közegben a figyelés és a vágy mozdulata nem zárul le egyértelmű birtoklásban: inkább egy olyan, kölcsönösen visszaverődő tekintetjátékba fordul át, ahol a „megvan” pillanata már magában hordozza az elillanás lehetőségét is, mintha a Vörösmarty-versből megidézett leány alakjához hasonlóan a „préda” és a vadász szerepei is elbizonytalanodnának, egymásba csúsznának, s a birtoklás gesztusa végül inkább a pillanat törékenységét tenné láthatóvá.
Author: Ivántsy Gábor
Már kisiskolás koromban is szerettem írni, aztán, ahogy a párkapcsolatok is beköszöntöttek, ez a késztetés jócskán felerősödött. Középiskolásként szerettem meg az irodalmat, s persze annak is leginkább a szerelmes – érzelmes ágai-bogai álltak közel hozzám. Írásaim zöme a hetvenes években, másik része a közelmúltban született, bemutatkozásként, s egyben „Ars Poetica” -ként a mostaniakból idézett, különböző hangulatú gondolatom szolgáljon: …” nem vagyok író. bár írok néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is, ugyanúgy, mint mások és nem vagyok színész sem. bár színlelek néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok fájó seb sem, bár vérzek néha én is, ugyanúgy, mint mások nem vagyok senki sem. bár, vagyok Ember néha, ugyanúgy, mint mások, és nem vagyok semmi sem. bár Ember vagyok néha. én is. ugyanúgy, mint mások…” —————– …” érezni akartam, átélni, mint éltem, kíváncsi voltam, milyen volt az érzés, amit átéltem, akkor, amikor megéltem csak akkor írok, és csak azt, amit érzek, főleg magamnak, hogy tudjam, még élek legyen mire emlékeznem, ha már majd „csak” élek, s ne kelljen megélnem, hogy minden eltűnik, amint én is eltűnök végleg” —————– …” akkor élt az ember, ha valamit alkotott, ha alkotott valamit, vagy kicsit, vagy nagyot ha...
