Bambán révülök magam elé. Unom a magyarórát, mert már egy hete csak a március 15-i ünnepre készülünk, és mást sem hallok, mint hogy „Petőfi, Petőfi, Petőfi, Petőfi…”
– Pethő fiam! – ordít rám a tanár, s ezzel egyidőben a homlokomnak csapódó krétacsonk okozta fájdalom nyomatékosítja bennem, hogy ideje visszatérnem a valóságba.
– Megtisztelnél bennünket, ha lélekben is részt vennél az órán…
Tanítás után a könyvtárból kikölcsönzött könyvet lapozgatva bandukolok édesapám munkahelye felé. Úgy falom az információkat a magyar labdarúgó bajnokság történetéről, mintha nem az én nevem szerepelne a kölcsönzői kártyán az utolsó hat rubrikában.
A tél elveszíteni látszik harcát, lejárt az ideje, hó már csak ott látható, ahol a hólapátok nem is oly régen nagy kupacokba gyűjtötték. Az út mentén, a keskeny vízgyűjtő árokban apró ér csordogál. A tavasz beköszöntét jelzi a sárguló lapra a fáról csöppenő vízcsepp is. A táskámba teszem a könyvet, így folytatom utam.
A téeszhez érek, a kapus nincs a helyén, a portán csak a nevét sem tudom kutya ásítozik láncra verve.
Mezőgazdasági gépek, traktorok, kombájnok között sétálok a sáros úton. Próbálom elkerülni a keréknyomok által keletkezett tócsákat, de ez csak annak árán sikerül, ha a sárdombokon egyensúlyozva próbálok haladni. Mire a műhelyhez érek, fűzőig sáros lesz a cipőm.
Apa esztergályos és imádok a műhelyében tanyázni. Felnézek rá. Egy óriási gépet irányít karok és gombok segítségével, egy olyan gépet, amely összhangban van hozzáértő kezelőjével és amely gép játszi könnyedséggel munkálja meg a hűvös, kemény anyagot, miközben csodálatos fémforgács-kígyókat ereszt le magáról.
A műhely tárgyai, eszközei, szerszámai rejtélyesek számomra, ezért lenyűgöznek, és amikor Apa egy-egy munkatársa betér hozzá, hogy számomra félig érthetetlen nyelven kérjen Tőle valamit, én mérhetetlenül büszke vagyok rá. Az Ő kis készítményei nélkül a meghibásodott gépek nem működnének, megállna a szántás, az aratás, megállna az élet.
Ám a műhely most üres, Apa biztosan kiment valahová, gondolom, így a sarokba ülök, egy régi, Ikarusz buszból kiszuperált barna, két helyen is elszakadt műbőr ülésre, hogy a könyvemet olvasva megvárjam.
Az 1946-47-es bajnokságot (és a Pereces hősies győzelmeit a Kispest, a Vasas és a Fradi ellen) elolvasom, de Apa még nem jött vissza. Felveszem a táskámat és kimegyek a műhelyből, hogy megkeressem, és szinte rögtön találkozom Feri bácsival, aki közli velem, hogy „Apád hazament, siess te is kölyök”.
Otthon a félig kész házunkon nem dolgozik senki, pedig Apa akkor is tesz-vesz, amikor a kőművesek, ácsok nem érnek rá.
Hátra sietek a melléképületbe, ami korábban szerszámtároló volt, de most itt lakunk.
Kicsi: az asztal (rajta a három, még friss nőnapi csokor), a hozzá tartozó négy szék, a két heverő, a mosógép, rajta a narancsszínű műanyag fürdőkádunk, és a gáztűzhely épphogy elfér benne. Csak a húgomat találom otthon.
„Anyáék elmentek”, mondja, és – mivel, nem tudja, hogy hová – én nem értek semmit.
Amikor hazajönnek, mindketten idegesek, Anya hozzánk siet, Apa a nyulakat eteti-itatja, és közben zokog. Még sohasem láttam sírni.
Később tudom meg, hogy apai nagyanyánk az áradó Hernádba veszett, a kutyánk, Plútó vele volt ugyan, utána vetve magát hősiesen ki is húzta az apró testet, de megmenteni már nem tudta.
A temetés után Apa próbál ugyanúgy viselkedni, mint előtte: eljár dolgozni, amikor hazajön építi a házat, ha az időjárás nem engedi akkor az otthoni műhelyében esztergál (ott fával dolgozik a maga által készített gépeken), kerítéseket, polcokat, virágtartókat varázsol a falubelieknek. Húsvétkor ugyanúgy elmegyünk a szomszédokhoz és a rokonokhoz locsolkodni, és velünk is ugyanúgy kedveskedik és bohóckodik, mint előtte, de amikor azt hiszi, hogy senki sem látja, én látom az arcán a szomorúságot, a gyászt, és amikor ebből felocsúdva rám néz, a mosolya fáradt, és a szavai is azok, amikor összekócolja a hajam: „Mi van inas?”
Elérkezik a május, épül-szépül a ház, a természet él, lélegzik. Apa a kertben ásózik, hogy a korábban elvetett és már zöldülő zöldségekkel nagyrészt teljes kertet újabb ágyásokkal bővítse.
Anya ennek a kertnek a kerítésénél figyeli Őt és én akkor érkezek oda, amikor a húgom odafut hozzá, hogy megmutassa neki legújabb „bibijét”. Szerencsére nem nagy a baj, így a máris alig fájós kezével boldogan nyúl a kezemben tartott szatyorba, amibe most szedtem néhány maroknyi korai cseresznyét. Anyát is megkínálom, és ahogy felém fordul, újra rácsodálkozom, hogy mintha tegnap óta ismét nőtt volna a pocakja a benne cseperedő leendő öccseinkkel.
Este, miután már besötétedik, kimegyünk mindannyian a langyos udvarra, csak a pince bejárata feletti százas égő világít. Egy seprővel hadonászok a levegőbe, amin a többiek hangosan nevetnek. Amikor egy arra repülő cserebogarat eltalálok, az bukfenceket hányva földet ér. A nevetést izgatottság váltja fel, és mind (még Plútó is) odafutunk. Mielőtt a kártevő rovar feleszmélne, elkapom, és előveszem a zsebemből a cérnahengert. A jobb kezem és a szám együttes munkájával letépek egy darabot, a bal tenyeremet recés lábaival csiklandozza a kapálózó bogár. Apa segít az egyik ízelt lábra kötni a cérnát. Reptetem a cserebogarat, majd átadom a húgomnak is, Plútó pedig próbálja elkapni közben, ez a móka újabb kacagásokat szül.
Aztán elkezd esni a lágy tavaszi eső, ami miatt behúzódunk a házba.
A csendesen eső eső illata bekúszik a résnyire nyitott ablakon, de betér vele együtt egy másik illat is, amit akkor is és azóta is a tavasszal, azzal a tavasszal azonosítok, valamint Apával, a szomorú arcával, és azzal – mert bár nem voltam ott, de így képzelem – ahogy áll a nagyanyám, az Ő Anyja sírgödrénél, és a sírok között sír. Ugyanakkor ugyanerről a tavaszról, ugyanez az illat köti hozzám azt az emléket is Róla, amikor ás, hogy vethessen, új életet adhasson, újrakezdhessen, majd arasson.
Ez az illat a frissen ásott föld tavasz-illata.
(Ezzel az írásommal a Tavaszi szél 2026 című pályázaton második helyezést értem el. Ez a személyes vonatkozás miatt is nagy öröm számomra. A novella az Ágra hulló arany című antológiában jelent meg,)
Author: Németh István
Édesapám nevét örökölve én is Németh Istvánként láttam meg az olykor felhő borította napvilágot. 28 éves koromig Göncön éltem, amire nagyon büszke vagyok, ám akkor felköltöztem az azóta feleségemmé és három gyermekem édesanyjává „nemesedett” mennyasszonyommal Budapestre. Egy iskolai fogalmazás elenyésző sikere álmot generált bennem, azóta szeretnék író lenni. Sikerült a Világ élvonalába kerülnöm ezen a területen, sajnos azonban a „legpasszívabb” kategóriában. A fejem ugyan tele van ötletekkel, ezek megszülése azonban a legritkább esetben sikerül. Ezen szeretnék változtatni az Irodalmi Rádió blogszerzőjeként.
