A körhinta
Hangos zene szól a vurstliból, melynek mai napig megbecsült dísze a Schäftner-féle körhinta. Zárt épületében forog-forog a hinta, melyen különböző játékokra lehet felülni kicsiknek és nagyoknak egyaránt. Vannak ott díszes lovak, csónakok és a körhinta éke, egy hófehér hintó, aranyozott szegélyekkel, tetején pedig egy-egy fehér angyal fújja az égi kürtöket. Elöl egy igazi kis angyalka ül, aranyszőke hosszú haja vállára omlik, mosolygós szép kis arca piros az örömtől és csodálkozástól. Olyan kilenc év körüli lehet az élő angyal. Ő az én édesanyám.
Többször is mesélte kiskoromban, hogy neki egyik legnagyobb gyermekkori élménye az volt, amikor rokonai meghívták Budapestre nyaralni 9-10 éves korában. Mindig is vágyott a fővárosba, mert bár ő is városban született és ott is járt iskolába, Budapest az Budapest. Náluk nem volt Állatkert, Vidámpark, és Duna, mely ketté szelte volna a várost, hiányoztak az esti fények, és még sorolhatnám azt a sok mindent, ami abban a vidéki városban nem volt megtalálható. Anyám viszont mindig egy dolgot emelt ki élményei közül, és az a Városligeti körhinta volt, ahol beülhetett a hófehér hintóba, melyet fehér angyalok díszítettek, kezükben aranyszínű égi harsonával.
Milyen kiszámíthatatlan a sors. Óvodás koromban vidékről végleg felköltöztünk Budára, ráadásul pont ahhoz a családhoz, ahol annak idején édesanyám az első nyaralását töltötte. Szinte az egész ház az ő tulajdonuk volt, de a háború utáni időben hatalmas volt a lakáshiány és akiknek több szobás nagy lakásuk volt, kiadták társbérletbe, mert különben az állam kisajátíthatta. Ezt elkerülendő, kiadták nekünk az egyik nagyszobát, a cselédszobát pedig egy gyermektelen házaspárnak. A konyha közös lett, ami egy rémálom, mert három családra jutott egyetlen gáztűzhely. Előnyt nyilván a főbérlőnk élvezett, azután anyám, mivel főbérlőnk felesége, édesapjának (nagyapámnak) testvére volt, majd a fiatal házaspár következett, akiket az említett kényszerűség miatt fogadott be csak a házába. Ők hétköznap munkahelyükön ebédeltek, többnyire csak hétvégeken használták azt a közös légteret, melyet konyhának hívnak.
Óvodás korom ellenére nem jártam óvodába, ennek köszönhetően sokat sétáltam édesanyámmal a közeli Halászbástyán és a Budai Várnegyedben, ahol később elkezdtem járni általános iskolai éveimet is. Egy kellemes nyári napon aztán nagy örömömre, anyám nagyon jó hírt közölt velem:
– Holnap reggeli után elmegyünk a Vidámparkba – akkor ugyanis már nem vurstlinak hívták – és felülünk arra a körhintára, amiről már oly sokat meséltem neked!
Természetesen nagyon boldog voltam, szinte alig tudtam elaludni a nagy izgalomtól. Másnap aztán reggeli után átmentünk a pesti oldalra és felszálltunk a kis földalattira. Nekem már az is óriási élményt jelentett. Mentünk-mentünk a sötétben és egyszer csak kiért vasutunk a világosba, kibújtunk a föld alól. Egy kis séta várt még ránk a Vidámparkig és én szinte húztam magam után anyámat. Nagyon sokféle csoda várt ránk, Hullámvasút, óriáskerék, Sárkányvasút, de első utunk természetesen a körhintához vezetett. Nagyon szépnek találtam, és amikor megállt, édesanyám már terelt is a fehér hintóhoz. Sikerült az elején leülnünk, fogtuk egymás kezét és láttam anyám szemében azt a ragyogást, mely minden bizonnyal annak idején is megjelent szemeiben. A gépkezelő megkondította a kis harangot és elindult hintánk körbe-körbe. Előttünk nagyobb fiúk, felnőtt férfiak a lovakat ülték meg, de ránk vigyázott két angyal, úgy követtük őket a mesebeli hintóval. Különös érzés volt, mert arra gondoltam, hogy az én első élményem ugyanaz a hinta, melyen édesanyám ült kislány korában. Őt is és engem is ugyanaz a fehér hintó vitt életünkben először a nagy játékok birodalmába. Csodálatos érzés volt megfogni azt a karfát, melyet egykor piciny kezével anyám foghatott.
A körhinta három perc elteltével megáll, de az élet nem áll meg, a Föld forog tovább, Eppur si muove, ahogyan egykor Galileo Galilei mondotta a legenda szerint. Elkezdtem iskolába járni a Mátyás templom szomszédságába, annak ellenére, hogy az első nap után azt mondtam szüleimnek, hogy “na, én oda többé nem megyek”! Szüleim elmagyarázták, hogy az lehetetlen, és én kénytelen voltam elfogadni. Tizenévesen de még később is elmentem a Vidámparkba, sőt a körhintára is felültem, de már nem a hintóba, hanem a lovak valamelyikét igyekeztem megülni. Természetesen olyankor eszembe jutott első élményem is, amikor egy szőke kisfiúként ott lehettem édesanyám mellett. Azután teltek-múltak az évek, magam mögött hagytam az iskolákat és ahogy mondani szokták, kiléptem a nagybetűs életbe. Dolgoztam kedvenc munkahelyemen a hajózásnál, és addig hajókáztam, amíg kikötöttem egy lánynál, aki nemsokára a feleségem lett.
Édesanyám aranyszőke haja már sötétebbre váltott, amikor megszületett az első gyermekünk, egy szép kislány. Mindenkinek a sajátja a legszebb, én is így voltam és vagyok ezzel. Nem áll szándékomban családom történetét leírni, az több száz oldalt tenne ki, ezért maradok inkább a Vidámparknál. Igen, igen, szép kislányomnál is elérkezett az idő, amikor elvihettük őt a körhintához, természetesen édesanyám társaságában. Én a korlátra támaszkodva néztem őket, szőke hajú lányomat és nagymamáját, aki odasúgott neki valamit. Talán éppen azt, amire én is gondoltam, nevezetesen, hogy kislány korában ő is ugyanitt ült, majd velem is abban a szép fehér hintóban és most hatalmas öröm számára, hogy az unokájával is itt lehet. Tehát nem tudhatom, miket mondott, mindenesetre én erre gondoltam és gyönyörködve néztem őket. Lelki szemeimmel édesanyám is kislánnyá változott és két egyforma szőkeség kacarászott már, miközben a két angyal továbbra is vigyázott rájuk.
Sok mindenfelé jártunk, nyaraltunk, kirándultunk de valahogy a Városligeti körhinta vált azzá a közös ponttá, amely összekötötte mindhármónk gyermekkorának egy emlékezetes pillanatait.
Megszületett második kislányom is. Nem szeretném magam ismételgetni, de annyit azért leírok, hogy édesanyám kérésére vele is elmentünk a körhintára. Ismét egy kis szöszi, aki anyám mellet ülve nevetgél. Anyám sötétebb hajába már egy-két ősz hajszál is vegyült, de mosolya és csillogó szeme a régi. Öröm volt nézni őket.
Évek múlva elérkezett sajnos az a pillanat, amikor édesanyámat egy másik hófehér hintó az egekbe repítette, oda ahol már valódi angyalok vártak és vigyáznak rá.
Nyugdíjas lettem, hajam őszbe vegyült, és hogy ne unatkozzak, éreztem magamban annyi energiát, hogy dolgozzak még valahol egy kicsit. Jól jön a plusz pénz is, és legalább nem csak a négy falat, vagy a tévét nézem, hanem tevékenykedek valahol. Egy nyugdíjas szövetkezetnél ajánlottak egy állást, nyilván nem napi nyolc órában, de lakásomhoz közel, és a munka is tetszett. A Vidámpark megszűnt ugyan, az Állatkert vette át területét, viszont egy kis részén meghagytak egy pár játékot a gyerekeknek a – most már műemlékké nyilvánított – körhinta mellett. Ide kerestek animátort. Jelentkeztem és fel is vettek. Egy nyáron át ott dolgoztam. Szinte hihetetlen, de mégis valóság, a Városligeti körhintához osztottak be, ahol én indítottam és állítottam le három perc után azt a játékot, melyhez annyi emlék kötött.
Beengedtem a vendégeket, amikor mindenki elfoglalta helyét megkongattam a kicsiny harangot és megnyomtam az indító gombot. Édesanyám, ha látott odafentről, bizonyára elcsodálkozott, hogy az a fehér hajú idős úr, a fia lett gépkezelője annak a körhintának mely gyermekkorának első és legszebb élményét nyújtotta. Én is őrá gondoltam amikor először nyomtam meg az indító gombját. Ott ült lelki szemeim előtt aranyszőke hajával, pirospozsgás arccal az a kilenc év körüli angyalka. A következő körben már magamat láttam gyermekként anyám mellett ülve, majd egyik, később másik kislányomat idősödő édesanyám mellett.
Lejárt a szerződésem, már nem járok arra, csak emlékként gondolok vissza a régi időkre, az emlékeimre és a körhinta hófehér hintójára, mely egy közös kapocs volt közöttünk.
Lehunyom szemeimet és már csak a gondolataim járnak körbe-körbe…..körbe-körbe.
Author: Kónya István
Az Irodalmi Rádió szerzője. Fiatalabb koromban két kedvenc foglalkozásomat űzhettem, zenéltem és hajóztam. Később az írás vált kedvelt időtöltésemmé, így lettem a 90-es években öt éven át (sikeres pályázatom után) társadalmi tudósítója az angyalföldi Hírnöknek. Az összes számban megjelentek cikkeim, interjúim. Pár évvel ezelőtt Hollywoodi Richie álnéven adtam ki írásaimat magán- és hagyományos kiadásban is. Szeretem a humort, a rövid, pörgős írásokat melyek az én műveimre is jellemzők. Ezek után bizonyára nem meglepő, hogy egyik nagy kedvencem Rejtő Jenő.
