A kedvence vagyok.
Voltam.
Ki se kellett mondania.
Tudtam.
Ahogy rám nézett, ahogy velem beszélt, amiket csinált velem. Tudtam, hogy a kedvence vagyok. Gyerek, pincsi, játékszer, unoka. Mind voltam neki. Csak nem tudtam, nem értettem sokáig.
Stockholmban ragadtam amikor megállt a szíve, – megállította. Én pedig elfelejtettem mindent. Minden rosszat vele kapcsolatban. Angyalnak láttam. És sírtam. Sírtam éveken át utána, amíg ki nem üresedtem. Meg nem értett lettem. Azt gondoltam, ő megértene. Szeretne. Kizárólag engem szeretne. Senkivel sem kéne osztozkodni a figyelmén. Mert ez hiányzott sokáig. Egyedül létezni az ő szemében.
A világa közepének lenni újra. Ami régen voltam.
Mi is voltam valójában?
Azt hittem, tudom. Azt hittem, hogy az a szeretet, amit tőle kapok. De ha az szeretet volt, akkor miért kellett titkolnom? Miért csak akkor kaptam, amikor ő és én voltunk? Miért nem mondhattam el másnak? Miért kellett – este – befognom a számat?
És hogy lehet rávenni egy gyereket, hogy szavak nélkül mindezt megtegye?
Előadások a Vojtina Bábszínházban, kirándulások Szilvásváradon, játék, lassúzás az Omega számaira és Oroszlánkirály ment orrvérzésig a tévében. Ezt némiképp árnyalták a rám erőltetett leckék és magyar művek filmes változatai iskola előtt, még ovisan. Sőt. Ovi előtt. Hogy csodagyerek legyek. Hogy felérjek ahhoz a szép képhez, ami passzol a kétségbeesett középkorú nagyszülők elképzeléseihez. Nem is beszélve a fürdőről, amit olykor vele kellett megosztanom. Amihez az oldalbordája mindent tudva, kérés nélkül asszisztált.
Micsoda tehetség. Micsoda hatalom. Micsoda árulás. Micsoda tragédia. És ő mégis jól csinálta. Remek emberként emlékszik rá a kis világ, ami azt hitte ismeri. Engem és a családomat leszámítva. Mi tudjuk, hogy a szép álarc alatt mennyi mocsok rejlett, míg a többiek egy szörnyet siratnak.
Sötét és torz érzelmek sokasága rejlett a szerető atyai álca mögött. Ami olykor kisebb-nagyobb engedetlenségek miatt megrepedt. Néha elgondolkodom rajta, hogy vajon hány ember életét mételyezte meg. Vajon nekik is eszükbe jut-e? Hiányzik-e? Vagy ez csak a Kedvenc kiváltsága? Az én kiváltságom?
Már nem szeretem a bábszínházat, az Omegát, az Oroszlánkirályt, sem a kádban ázást. Mind-mind hányingerkeltő.
Néha még elmegyek Stockholmba és olyankor ő jár a fejemben. Főleg ha este egyedül vagyok a csendben. Szinte hallom, ahogy lélegzik. A fülemben dobol a vér, amin vele – egy halottal – osztozom.
A legrosszabb mégis az, amikor megállok a tükör előtt, és belenézek. Mert időnként… időnként ő néz vissza rám.
Author: Erdős Viktória
Hiszem, hogy az írás – csak úgy mint bármelyik másik művészeti ág – alapvetően a sérült emberek nyelve. Személy szerint azért ragadok ceruzát, tollat, billentyűzetet, okostelefont és olykor írógépet, mert sokszor van bennem valami, ami kibeszéletlen, ami fáj, ami bosszant vagy éppen válaszokra vár. A történeteim abból táplálkoznak, amit már elég jól ismerek, vagy amihez kétségbeesetten szeretnék közelebb kerülni. Nem az életrajzommal szeretnék hatni, hanem azokkal a gondolatokkal, amelyek megragadnak az elmémben. Fő témám azon hétköznapi vagy történelmet befolyásoló katasztrófák és mulasztások, melyek kiváltó oka az emberi tényező. Írásaim lényege, hogy ne nyugalomba ringassák az olvasót, hanem tükröt tartsanak számára. Szembesíteni szeretnék: a tetteinknek súlya van, és a következményekkel előbb-utóbb mindannyiunknak szembe kell néznie.
