Már rosszul kezdődik az egész. Üzen, hogy késik, ami korábban még soha nem fordult elő. De pár perc után befut, egyenesen a munkából jön és beülünk a szokásos helyünkre, hogy egy kicsit együtt legyünk.
Először a filmet hozza fel, amit vasárnap délután láttunk. Mélyen érintette, mert az alkoholizmusról szólt, amitől nagyon fél. Éppen száraz novembert tart, úgyhogy csak kávét rendel, én meg limonádét, mivel kocsival jöttem.
Aztán-mindenféle átvezetés nélkül – belekezd a mondandójába.
– Nem szeretnék veled szilveszterezni.
Pár másodperc hatásszünet.
-Egyedül szeretnék lenni és komoly kapcsolatot sem akarok – folytatja egyszuszra, miközben én próbálom felfogni, hogy miről beszél.
-Nincs senki más és nem is keresek senkit, nem erről van szó. De, nem érzek úgy irántad, ahogy reméltem, hogy majd fogok.
Ez betalált. Tökéletes gyilkosság. Ez egy krimiírónak miért nem jut eszébe?
-De, nem búcsúzni jöttem. Nagyon szeretek veled lenni és ha neked is megfelel, akkor programozhatunk ezután is.
-Hogy mi van????- kérdezem, igaz csak a fejemben. De legalább már reagálok, ha megszólalni még nem is tudok.
-Én magam sem értem, miért érzek most így. Lehet, hogy pár hét múlva verem a fejem a falba, annyira fogsz hiányozni – csak mondja és mondja, mint aki felmond egy leckét. Vajon hányszor próbálhatta el reggel a tükör előtt, amíg borotválkozott?
-Igen, tudom, nem így viselkedtem az elmúlt időszakban. Gyakrabban kerestelek, veled akartam lenni és kértelek, hogy utazzunk el kettesben pár napra – közben mosolyog.
– Bocs, hogy mosolygok. A fiam csinálja ezt, amikor zavarban van.
És akkor végre megszólalok.
-Nem tudom, mit mondjak. Ez most lesokkolt.
Hát, nem egy nagymonológ, de pillanatnyilag ennyi telik tőlem.
Erősen koncentrálok, hogy ne kezdjek el bőgni. Jobb lett volna valami frappáns válasz, kedves pókerarccal bemondva, megértően. Hiszen én mindig olyan megértő vagyok, úgy egyébként. A fenébe!
Az addig kedves, meghitt étterem kelepcévé vált, ahonnan minél előbb szeretnék kijutni. Sőt, eleve kár volt bejönni! Nem kellett volna ma találkozni. Talán pár nap alatt elmúlt volna a depis hangulata- mert nyilván csak erről lehet szó – és ez a beszélgetés soha nem zajlott volna le. Ez csak valami tévedés lehet!
Néz és vár. De én csak magamban pörgetem a gondolatokat.
Hát, mégsem én vagyok a remény, aki a válás után megmutat neked egy boldogabb életet? Nem én vagyok, akivel a legbizalmasabb dolgokról is olyan jól tudsz beszélgetni? Nem velem jársz majd túrázni? Az a nő sem én leszek többé, akinek azt suttogod, hogy „olyan jó Veled!”?
Ha nem történt semmi, akkor mégis mi történt?
Hello Mr. Hyde! Nem tudtam, hogy benned is létezik! Mond csak! Ő is frissen darálja a kávét a reggeli feketéhez? Elvisz majd a balatoni nyaralóba? Vajon őt is elfogadja Tim, vagy kiugatja a házból, mert nem hagyja, hogy bántson engem?
Értem én, hogy nincs rendben a lelked. Türelemmel viselem hónapok óta, hogy neked gyógyulni kell. Erre te orvul belelöksz egy szakadékba? Vergődjek én is? Nem tetszik az ajánlatod. Néha programozhatunk? Gondolod, hogy örömmel mennék, amikor neked éppen kedved lenne hozzám, de egyébként nem akarsz kapcsolatban lenni velem? Ja, tényleg! Ezt az egyetlen egy dolgot kértem tőled. Felvállalt kapcsolatot. Nem házasságot, még csak összeköltözést sem. Csak annyit, hogy ne egy titok legyek. Talán még ez is sok?
-Kérek egy kis időt. Ezt át kell gondolnom – a hangom nem remeg, de az első könnycseppek ott gyűlnek a szemzugomban és érzem, hogy nemsokára legördülnek.
Gyáva vagyok. Meg gyenge is. Még most is óvom. Nem akarom megbántani. Hülye fejjel azt gondolom, hogy talán rosszul esne neki, ha most rögtön elbúcsúznék, megköszönve a lehetőséget, hogy egyáltalán megpróbáltuk. Fel kellene állni és emelt fővel kisétálni. De, nem vagyok rá képes. Halogatok. Talán még reménykedem is. Közben érzem, hogy ezek után, belül már én sem akarom. Fájdalmas felismerés. Megsértődtem. Megbántott. Fél órája még egy szerelmes nő voltam, aki úgy tudta, hogy van párja. Most pedig újra szingli vagyok.
Elkísér a parkolóba. Szótlanul lépkedünk, mintha a vesztőhelyre mennénk. Fura gondolat, hiszen a kivégzés már megtörtént.
-Tényleg nem búcsúzni jöttem- lassan, megfontoltan beszél, miközben óvatosan simogatja a hajamat– Megcsókolhatlak?
És én hagyom. Összetörtem.
Elindul, de pár lépés után megfordul integetni, ahogy szokta.
Beülök az autómba. Végre útjára engedhetem a könnypatakot. Hogy fogok így vezetni? De tudom, hogy biztonságban haza kell jutnom, hiszen Tim vár engem. Indítok. Kicsit járatom a motort.
Hirtelen a kincugi jut eszembe. Japán mesterség. Az eltört, értékes porcelánt folyékony, meleg arannyal forrasztják össze, úgy, hogy láthatóak maradjanak a repedések. Soha nem lesz már olyan, mint a sérülés elött, nem is akarják hibátlannak mutatni. Az aranyszál jelzi, hogy dolgoztak érte és kihozták belőle a lehető legtöbbet. Az a sérülés hozzátartozik a történetéhez.
Így van ez a lélekkel is. Az enyém már csupa arany. De, akárhányszor fog még összetörni, mindig összeforrasztom. Azoktól a repedésektől még csodásabb, még értékesebb. Hozzám tartoznak, mint a szaporodó ráncaim. Szeretem őket.
Rálépek a gázra. Előttem az út.
Author: Matulányi Zsuzsanna
Mennyiszer ábrándozunk arról, hogy mi mindent fogunk majd csinálni a saját örömünkre, ha végre egyszer lesz elég időnk. Aztán amikor ez megadatik, kicsit tanácstalanul nézünk körül, hogy most akkor merre is induljunk tovább. Vajon megtaláljuk és ki merjük nyitni azokat az ajtókat, amiken keresztül beléphetünk az egykori álmaink világába? Szinte fényűző luxusként élem meg, hogy végre sokkal több időm van olvasni és ízlelgetem, próbálgatom ezt az új korszakot, amiben elkezdtem foglalkozni az írással is. Nagy élvezettel találok ki történeteket és teremtek karaktereket, sorsokat. Mindezt megkoronázza, ha vannak olvasók, akik megtisztelnek az érdeklődésükkel és a történeteimmel kellemes perceket tudok okozni számukra. Köszönöm, ha Te is köztük vagy!