Szétporladt hamvaimból csak hagyom,
hogy az az Új valami bennem feltámadjon.
Belső fénnyel belőlem kiragyogjon,
A szeretet szívemben szabadon áramoljon.
Érzem új énemet, mit annyira vártam,
Mert ő volt nekem a legnagyobb vágyam.
De haldokló én részem egyre csak súgja,
Meglásd, előbb-utóbb visszavársz újra.
Összetört egóm hangja visszhangzik bennem,
Azért volt eddig, hogy engem védelmezzen.
Tette a dolgát, mit elvártam tőle,
De csak őt hátrahagyva tudok menni előre.
Nem várom már, hogy engem szolgáljon,
Így tőle szeretettel, csendben búcsúzom.
A változást már nem lehet marasztalni,
Belső tüzem áramlik, nem tudom visszafogni.
Nem tudom, s most már nem is akarom,
De nem bánom, legyen ez a legnagyobb bajom.
A megvilágosodás útján az ego megtörik,
S a lélek ébredésével, „isteni megváltással” végződik.
Pokol tüze éget, bűntudat, szégyen mocsarában dagonyázol,
Ezt legyőzve felfedezed Önmagad egy új perspektívából.
Bebocsájtást nyersz más dimenziókba,
Feltárulnak titkok, újra és újra………;
Ez az alkímia a léleknek nem egyszerű,
De a vége majd bizonyosan nagyszerű.
Tested minden kis apró sejtjében érzed,
Folyton folyvást szeretve van egész lényed.
A teljes világot átölelve szereted,
S mélyen belül érzed, feltétel nélkül szeretnek.
A fátyolon túlról mindenkit kísérnek,
Még akkor is, ha magányosnak érzed ittléted.
Létünket megírva a Földre tanulni jöttünk,
De a feledés fátylával dekódolva lettünk.
Jó lenne, ha tudnák ezt mások is,
S nem félelemben élné az ember a mindennapjait.
Mikor elhagy erőd és kevésnek gondolod magad,
Tekints szívedbe, s érezd mélyen, támogatva vagy.
Csak pillants vissza egy nehéz pillanatodra,
Lásd meg, mily erőssé váltál általa.
Belső tüzed növekszik, fényesebb a fényed,
Tetteddel példát mutatsz más földi fénylénynek.
A szeretet fénye mindenkiben egyaránt ott van,
A Teremtő tüze éltet, minden nehéz napodban.
Érezd át a jelent, fókuszálj a mára,
Immáron ne gondolj többé az elmúlásra.
Mélyen szeress, emlékezz és érezz,
Önvalód áramlik, csillogó és fényes.
Lépj hát ki a fényre, érezd szíved dalát,
Aranyló napban hallgasd a szél szavát.
Titok nyitját eldalolja, belül halkan elsuttogja,
Belső lényed kapujához a kulcsot Lelked adja.
Rátalálva önvalódat kiárasztja,
Fénytestedet Isten csókja beborítja.
Author: Hajnal Cs. Krisztina
Köszönöm szépen az Irodalmi Rádiónak, hogy bemutathatom alkotásaimat, és ezáltal része lehetek én is az alkotói közösségnek. Esztergomban születtem, 1980-ban. Ének-zene tagozatos általános iskolába, zeneiskolába jártam, ezáltal a zene szeretete, zenélés (hobbyként) is része az életemnek. Az irodalom, a versek gyerekkorom óta közel álltak hozzám, gyerekként a könyvekkel valahogy mindig jobban megtaláltam a „közös hangot”, mint kortársaimmal. Bár próbálkoztam versírással kiskamasz koromban is, akkor még nem igazán sikerült…. Az áttörés 2024 őszén következett be, amit ma is egy csodaként élek meg, ahogy megszületett az első versem. Azóta az ihlet sűrűn megtalál, valamikor éjjel ébreszt fel egy kedves kis „rím”. Hajnal Cs. Krisztina néven alkotok. Ha verseim olvasása másoknak örömet okoz, vagy esetleg ezáltal könnyebben átél egy-egy nehezebb időszakot az életében az olvasó, nekem már megérte- hisz az érzéseink, érzelmeink akár fájdalomról, szeretetről szólnak, közösek. „Az élet életet nemz. Az energia energiát teremt. Azáltal leszünk gazdagok, hogy adunk magunkból.” – Sarah Bernhardt