Hányas vagy?
(Lucifer zaklatása)
Vigyorogva hangzik a kérdés: – Hányas vagy?
- 47-es – válaszoltam büszkén, pironkodva.
- Megöregedtél! Lassan lejár az életed! Mi az, ami még ideköt?
- A család, a gyerekem, az unokáim, a testvéreim, a barátaim… – soroltam.
- Nem lehet, hogy mindez csak a te képzeletedben létezik? Kevered a múltat a jelennel! Nézz a tükörbe! Egyedül vagy! A valamikori csillogó szemedet apró finom ráncok keretezik. A szád körül két oldalon a mély barázda. Hiába próbálod leplezni, eltakarni, túlsúlyos vagy! A vonaton, buszon már nem kérik az igazolványodat, mert egy pillantásból tudják, hányas vagy.
- Hogyan magyarázzam neked, hogy még tudok örülni, lelkesedni, teljes szívemből szeretni. A szabadságom sok mindenre feljogosít. Csak magamat kell ellátni, csak magammal kell törődni! Ha kedvem van, egész nap olvasok vagy novellát írok. Ha beteg vagyok, fekszem, gyógyítom magamat, sokat pihenek. Nagyon szeretek utazni, színházba járni.
- Elfelejted, hányszor sétálgatsz éjszaka, mert mindened fáj! Zihálsz, nem kapsz levegőt!
- Igen, ez igaz! De ha eljön a reggel, egy új nap, mosolyogva köszönt az ablakon a kukucskáló napsugár. Jókedvre késztet a madárcsicsergés. Az utcáról beszűrődő hangzavar jelzi, hogy felébredt a város. Soha nem unatkozom, mindig találok valami hasznos elfoglaltságot. A legközelebbi ünnep Pünkösd. Várom a budapesti barátnőmet, és Csehországba utazunk. Megnézzük a híresen gyönyörű Cesky Krumlovot. Ilyenkor a napok készülődéssel telnek. Sokat beszélgetünk, nevetünk, viccelődünk. Nem foglalkozunk az elmúlással, problémákkal, csak az együttlét számít.
- Nem zavar, hogy a kiránduláson már nem tudod probléma nélkül legyalogolni a sok-sok kilométert? Egyre gyakrabban fürkészed a csoport legutolsó emberét, aki előtted még mutatja az utat?
- Ne próbáld elvenni a kedvemet! Amíg tudok gondolkodni, később lehet, hogy csak bottal járni, ameddig tudok magamról gondoskodni, ha anyagilag megtehetem, mindig izgalomba hoz egy-egy idegen ország látnivalója, kultúrája.
- Nagyobb a lelkesedés, mint amire képes vagy! Jó lenne már lassítani!
- Ez igaz! Nem mondom, hogy nem félek a következő hosszabb úttól. Elsősorban azért, mert repülős. Nem a nagy monstrum gép zavar, az sem, hogy felemelkedik a magasba, ami a tudomány csodája. Nagyon sokat romlott a hallásom, és amikor a gép ereszkedik, én jó darabig teljesen süket leszek. Ez zavar, és félelemmel tölt el!
- Örülök, hogy hatok rád! Jobb lenne, ha itthon maradnál!
- Nem, nem! Ez lehet, hogy az utolsó hosszabb út! Andalúzia, hét barátnővel! Már a készülődés is csodálatos. Nincs egy rongyom sem! Melyik nadrág áll a legjobban? Melyik felsőben vagyok soványabb és fiatalabb? A tükör ilyenkor hazudik!
- Egy álomvilág! Még mindig képes vagy a föld felett, egy rózsaszín felhőben járni. Mikor nézed végre a világot a maga valóságában?
- Te ezt soha nem fogod megérteni! Nincs gyönyörűségesebb pillanat annál, amikor az unokáim, Róza és Andriska azt mondják, hogy szeretünk, Nagyi! Vagy amikor a tanítványaim 40 éves találkozót szerveznek és felkeresnek, pedig 350 km-re vagyok tőlük. Ezek azok a pillanatok, melyeket majd magammal viszek! Látod, van dolgom a földön, még nem szeretnék menni. Ezekért a megélt élethelyzetekért maradok.
Vigasztalom magam, hogy meggyőztelek, hiszen a napnak és az életnek csak akkor van vége, ha a horizont alá bukik!
Author: Lászlóné Háló Erzsébet
Születtem 1947-ben Kapuváron. Itt jártam általános iskolában majd középiskolában. Szorgalmas, jó tanuló diák voltam. Az a közösség, melynek én is a tagjai közé tartoztam, idejében megtanította, hogy „jól csak a szívével lát az ember”. Sokat olvastam, tagja voltam a színjátszó körnek, mindkét iskolában én voltam az állandó versmondó. Felsőbb iskoláim: népművelés – könyvtár, történelem és magyar szak. Általános iskolában tanítottam egy alföldi faluban miniszteri kitüntetéssel. A boldog békeidőnek akkor lett vége, amikor a férjem beteg lett. A gyógyíthatatlan, visszafordíthatatlan diagnózis, alzheimer-kór, amely 12 évig tartott. A fájdalmat, a keserűséget, a tehetetlenséget éjszakánként írtam le, amely olyan volt, mint egy terápia, amitől könnyebb lett minden. Kezdetben csak magamnak, később már azért is, hogy a rászorulóknak segíteni tudjak. Sok könnyel született a „Tükör által torzítva” /172 oldal/ című írásom, amely arra vár, hogy valaki felkarolja és eljusson mindazokhoz, akik hasonló körülmények között ápolják a szeretett hozzátartozót. Sajnos az alzheimer-kór nem válogat. Nem számít a bőrszín, az iskolázottság, a hovatartozás, kíméletlenül lecsap. Nem tudják még gyógyítani, a betegek száma pedig egyre nő. A férjem halála után előadásokat tartottam a témában, de ez kevés! Az egyik barátnőm, aki szintén írogat, arra biztatott, hogy a meglévő anyagot szűkítsem le és adjam be az „Életmese Pályázat”-ra....