A ceglédi uradalom

Varga Attila

A ceglédi uradalom

A por úgy ült meg a ceglédi uradalom udvarán, mintha az idő maga is elfáradt volna. A késő őszi fény tompán szűrődött át a fák lombján, s a kert fölött lassan mozgott a délután. A lovak szaga összekeveredett a nedves földével, az istálló felől halk prüszkölés hallatszott, a távolban pedig valaki éppen fát hasogatott. Egy-egy tompa csattanás úgy verte fel a csendet, mint amikor a múlt próbál emlékezni önmagára.

A két férfi mozdulatlanul várta a fényképészt.

Az egyikük, a pad szélén félig heverve, pipával a kezében, Bálint volt. Harminc év körüli ember, erős vállú, vastag csontú parasztlegény, akinek a szemében örökké ott bujkált valami csibészes derű. Az efféle emberekről azt tartják, hogy még a temetésen is tudnak mosolyogni. Bálint valóban ilyen volt. Ha kellett, nótát húzatott a kocsmában hajnalig, másnap pedig ugyanazzal a könnyedséggel fogta be a lovakat, mintha a világon semmi sem lenne nehéz.

A másik férfi, aki az ostort tartotta, egyenesebben ült. Kalapját kissé a szemébe húzta, mintha a tekintetét is el akarná rejteni. Andrásnak hívták. Alig volt idősebb Bálintnál, mégis komolyabbnak látszott nála tíz esztendővel. Sovány arcán élesen rajzolódott ki a bajusz vonala, s mikor hallgatott — márpedig többnyire hallgatott —, az ember azt hihette, valami távoli dolgot figyel odabent, saját magában.

— No, András — mordult rá nevetve Bálint —, ne ülj már úgy, mint akit az ítéletére várnak!

András fél szemmel rápillantott.

— Az ember mindig vár valamire.

— Na, kezdődik megint a bölcselkedés — legyintett Bálint. — Hallod-e, Miska bátyám, vigyázzon ezzel az emberrel! Még a végén könyvet írnak belőle!

A fényképész, egy vékony, bajuszos ember, éppen a masina lábait igazgatta.

— Inkább maradjanak nyugton — dünnyögte. — A könyvnél fontosabb, hogy ne legyen homályos a kép.

A kertben rövid csend ereszkedett közéjük. Csak a szél motozott a levelek között.

Az uradalomban akkoriban már korábban sötétedtek a napok. Az emberek beszédei elhalkultak, a kocsmában is egyre ritkábban szólt a muzsika. Valami nyugtalanság ült az országon, bár senki sem tudta pontosan, miféle. A gazdák az adókat szidták, a cselédek az uraságot, az uraság meg a kormányt. A vasútállomásra naponta érkeztek újságok Pestről, és az öregek a címlapokat bámulva csóválták a fejüket.

Háborúról beszéltek.

Bálint azonban nem sokat törődött a politikával. Szerinte az urak mindig találnak valamit, amiért másoknak kell szenvedniük.

— Egyik császár veszekszik a másikkal — mondogatta —, aztán minket küldenek megdögleni érte.

András ilyenkor csak hallgatott.

Pedig ő olvasott. Titokban, esténként. Egy régi tanító, aki a város szélén lakott, néha adott neki újságot meg könyvet. Jókait, Mikszáthot, meg olyan lapokat is, amelyeket az uradalomban nem néztek jó szemmel.

— Minek az neked? — kérdezte egyszer Bálint, mikor meglátta nála az egyik újságot.

András vállat vont.

— Az ember tudni akarja, mi történik körülötte.

— Körülöttünk? — nevetett fel Bálint. — Körülöttünk ló van, sár meg munka. A világ többi része nem ránk tartozik.

András sokáig nézte akkor a petróleumlámpa lángját.

— Pedig egyszer majd ránk fog tartozni.

 

Mindketten az uradalomban nőttek fel, mégis másféle életet hordtak magukban.

Bálint apja egész életében kocsis volt. Egyszer részegen belefagyott a hóba hazafelé menet, s a faluban még évekig emlegették, milyen furcsa mosoly maradt az arcán. Bálint akkor tizennégy éves volt. Attól a naptól kezdve dolgozott rendesen.

András apját ellenben senki sem emlegette szívesen. Azt beszélték, részt vett valami zendülésben még a kilencvenes években, aztán nyoma veszett. Volt, aki szerint megszökött Amerikába, más szerint a csendőrök verték agyon valahol a pusztán.

András sosem kérdezett róla.

Csak az anyja mondott egyszer annyit:

— Apád nem tudott meghajolni.

A fiú akkor még nem értette, miféle baj lehet abból, ha az ember egyenes derékkal jár.

Később megtanulta.

 

Az uradalom lovai gyönyörű állatok voltak. Négyes fogatok, fényes szőrű pejlovak, erős hidegvérűek a nehezebb munkára. Bálint úgy beszélt róluk, mintha családtagok lennének.

— A ló legalább őszinte — mondta gyakran. — Ha fél, megmutatja. Ha szeret, azt is.

András szerette hallgatni őt ilyenkor. Bálint hangjában olyankor eltűnt minden tréfa, s valami ritka szelídség költözött bele.

Az emberekkel már nehezebben boldogultak.

Az ispán durva ember volt, aki szeretett ordítani. A cselédek lehajtott fejjel tűrték, még akkor is, mikor igazságtalan volt. Egyetlen ember akadt csak, aki egyszer visszaszólt neki.

András.

Az eset után napokig erről beszélt az egész uradalom.

— Meghibbantál? — förmedt rá Bálint este a szálláson. — Az ilyenért kirúgnak!

— Nem mondott igazat.

— És? Attól még ő az ispán!

András keserűen elmosolyodott.

— Ez a baj ezzel az országgal. Hogy mindig akad valaki, aki előtt meg kell hajolni.

Bálint akkor nem felelt. Csak a pipáját tömte hosszasan.

Mert valahol mélyen érezte, hogy Andrásnak igaza van.

Csak azt is tudta, hogy az igazság ritkán ad kenyeret.

 

A fénykép elkészülte után bementek a városba.

Cegléd utcái sárosak voltak, a piac körül kofák kiabáltak, az egyik kocsma előtt harmonikaszó hallatszott. Az emberek ugyanúgy éltek, mint máskor, mégis minden mozdulatban ott lappangott valami bizonytalanság.

A kocsmában sokáig ültek.

— Hallottad? — kérdezte egy vasutas az asztal mellől. — A Balkánon megint lövöldöznek.

— Ott mindig lövöldöznek — legyintett valaki.

— Egyszer abból még nagy baj lesz.

Bálint felhorkant.

— A nagyurak baja sose marad náluk sokáig.

András csendben ivott.

Később, mikor kiléptek az utcára, hideg szél csapott végig a téren. A templomtorony órája nyolcat ütött.

— Te félsz? — kérdezte váratlanul Bálint.

András sokáig nem válaszolt.

— Attól igen — mondta végül halkan —, hogy az ember úgy él le egy életet, hogy közben egyszer sem volt igazán szabad.

Bálint nevetni akart, de valamiért nem jött hang a torkára.

 

1914 nyarán rekkenő hőség szakadt az Alföldre.

A búza hamar beérett, a por vastagon ült az országutakon. Június végén érkezett a hír Szarajevóról. A kocsmában először senki sem értette, miért olyan fontos egy messzi városban lelőtt főherceg.

Aztán néhány hét múlva megjöttek a behívók.

A templom előtt asszonyok sírtak, a férfiak pedig úgy tettek, mintha nem félnének.

András kezében remegett a papír.

Bálint vállon veregette.

— Mire a levelek odaérnek, vége is lesz az egésznek.

De a hangja üresen kongott.

Az indulás reggelén az állomás tele volt emberekkel. A katonazenekar harsogott, mintha lakodalomba küldenék őket, nem a halálba. Egy öregasszony térdre esve kapaszkodott a fia kabátjába. Egy gyerek zászlót lengetett nevetve, mert nem értette még, mi történik.

András az utolsó pillanatban Bálint kezébe nyomta a pipáját.

— Őrizd meg.

— Te meg hozd vissza — felelte Bálint.

A vonat lassan megindult.

András még kihajolt az ablakon.

Aztán eltűnt.

 

A háború hosszú lett.

Sokkal hosszabb, mint bárki hitte.

Eleinte még jöttek a levelek. András Galíciából írt, később valahonnan az orosz frontról. Rövid sorok voltak, mintha maga sem akarna túl sokat mondani.

„Itt minden sár.”

„A lovak éhesek.”

„Az emberek már nem beszélnek hazáról.”

Egyszer azonban hosszabb levelet küldött.

„Tudod, Bálint, azt hittem, a háborúban majd kiderül, ki a bátor ember. De itt mindenki fél. Az is, aki rohamra indul, meg az is, aki parancsot ad rá. A különbség csak annyi, hogy némelyikük jobban titkolja.”

Ez volt az utolsó levele.

Utána hónapokig semmi.

Aztán egy hivatalos értesítés érkezett.

„Eltűnt.”

Nem halott.

Nem élő.

Csak eltűnt.

Mintha a föld nyelte volna el.

 

Bálint még évekig dolgozott az uradalomban.

De már nem volt ugyanaz az ember.

Kevesebbet nevetett, ritkábban járt kocsmába. Néha esténként elővette András pipáját, megtömte dohánnyal, aztán sokáig nézte a füstöt.

Az ország közben darabokra hullott körülötte.

Mikor vége lett a háborúnak, idegen katonák masíroztak keresztül a vidéken. Aztán jött a Tanácsköztársaság, majd megint más világ következett. Az uraság birtoka megmaradt ugyan, de már semmi sem volt biztos többé.

Egy este Bálint az istálló előtt ült, amikor az öreg tanító mellé telepedett.

— Maga ismerte Andrást — mondta Bálint.

— Ismertem.

— Mit gondol… mire vágyott igazán?

Az öreg sokáig hallgatott.

— Arra, amire minden ember — felelte végül. — Hogy számítson az élete.

Bálint lehajtotta a fejét.

A távolban lovak dobbantottak.

Az ég alján lassan vörösödött az alkony.

— És számított? — kérdezte halkan.

Az öreg tanító a kert végében álló fákra nézett.

— Maga emlékszik rá, nem?

Bálint nem felelt.

Csak elővette a régi pipát, és rágyújtott.

A füst lassan felszállt az esti levegőbe, mintha egy eltűnt ember lelke keresné benne az utat hazafelé.

 

1.